Az interjú a visszarepít bennünket a késő 70-es évekbe, Dél-Kalifornia legmenőbb gitárboltjaiba és rocksztárokkal teli színpadaira.
A 70-es évek elején Larry DiMarzio – az akkor fiatal New York-i gitártechnikus – megalkotta az első un. high-gain replacement hangszedőjét, a SuperDistortion-t. A DiMarzio PAF hangszedővel együtt ez a pickup lehelt életet Randy Rhoads Sandoval Dot V gitárjába.
Karl Sandovalt csak nemrégiben kezdték igazán elismerni kivételes gitárkészítői tehetsége és a hangszerek aprólékos kidolgozása iránti szenvedélye kapcsán. A gitárosvilágban is kevéssé volt tudott, hogy ő a megalkotója a fiatalon meghalt metal gitáros Randy Rhoads hangszerének, a Polka Dot V-nek. Ennek az oka pedig egy egészen fura kérés volt: Randy nem akart semmilyen márkanevet vagy logót pöttyös mintázatú custom gitárjára, mely később Rhoads védjegyévé vált.
Larry DiMarzio: Mikor kezdtél gitárok készítésével foglalkozni, Karl?
Karl Sandoval: Először valamikor Wayne Charvel gitárkészítő műhelyénél való pályafutásom felénél. Gitáros voltam, emellett pedig dolgoztam is a gitárokon. Akkoriban csak javítottam őket, viszont szerettem volna továbbfejlődni, és egyedül megépíteni egy hangszert. Az első darab egy gyakorlatilag kézzel készült gitár volt, ami mind a mai napig megvan. Nagyon szerettem a Danelectro gitárokat, leginkább a nyakuk miatt, és volt egy konkrét modell, ami kifejezetten tetszett. Ennek mintájára csináltam egy tömörtestű változatot, nagyon kemény kőrisfából, egy humbucker pickuppal, vintage Fender-stílusú tremolóval és nem tekerő, hanem toló potméterekkel. A testhez végül egy Danelectro nyakat ragasztottam. Tulajdonképpen ez volt az első darab, ha jól emlékszem, 1977-ben vagy 78-ban.
LD: Milyen volt akkoriban a klubélet?
KS: Nagyon sok kis helyi klub volt, nem hiszem, hogy bárki emlékezne rájuk. Azonban voltunk olyannyira szerencsések, hogy játszhattunk a Gazzarri’s nevű klubban a Sunset Boulevard-on. Az egész közeg – elnézést a kifejezésért, de csak így tudom jellemezni – a szexről, a drogokról, és a rock and roll-ról szólt. Nagyon hangos és őrülten népszerű volt. Voltak más klubok is, ahová jártam, köztük egy bizonyos hely Downey-ban. Itt láttam először a Van Halent, és Úristen… akkor voltak a csúcson. Eddie a házilag készített, fehér Explorer-én játszott, ami nem is egy Explorer volt, hanem…
LD: Egy Ibanez.
KS: Igen, az Ibanez Destroyer. George Lynch-nek is volt egy. És hallod, azok a gitárok fenomenálisak voltak. Úgy értem nagyon kényelmesen lehetett rajtuk játszani és elképesztő játékérzetet nyújtottak. Mivel magam is gitáros voltam, éreztem, hogy mi az, ami igazán profi. Ott volt Billy Gibbons, Ritchie Blackmore, Jimmy Page és Jeff Beck.
A legnagyobb hatással viszont mindannyiuk közül azt hiszem, Eddie volt rám. Amikor először hallottam, azt kérdeztem magamtól, hogy a fenébe képes valaki így játszani? Ha jól emlékszem, a Whiskey-ben vagy talán a Gazzarri’s-ban láttam őket. Elképesztő volt ahogy játszott, mellettem pedig valaki megszólalt: „Hű, ez a srác úgy szól, mint Ritchie Blackmore”. Mire én: „Haver, el vagy tévedve. Ez a srác mindenkit lever.” Ritchie is mindenkit lever, és nem is akarom összehasonlítani őket, azonban úgy éreztem, Eddie-ben volt valami különleges, a játéka tele volt érzéssel. Kellően gyorsan játszott, noha nem volt egy sebességbajnok. Nagyon technikásan játszott, és mindig uralta a színpadot.
LD: Eddie és Wayne ekkor már barátok voltak? Vagy te találkoztál először Eddie-vel és vitted el Wayne műhelyébe?
KS: Nem, nem én vittem el Eddie-t Wayne-hez. Valójában a többi zenésztől hallott rólunk, ugyanis valószínűleg mi voltunk arrafelé az egyetlen custom gitárokkal foglalkozó műhely. A mai napig tisztán emlékszem, amikor belépett az ajtón, és megláttam. És azt mondom, van olyan, hogy néha ránézel valakire, és azt mondod magadban „el nem tudom képzelni, hogy ez a figura gitáros lenne, kizárt.”
Nem igazán ismerem Eddie hátterét, de amikor bejött… egyszerűen csak úgy nézett ki, mint a legtöbb akkori tinédzser. Nagy volt rá az ing, lógott rajta, mintha legalábbis az apja ingje lett volna, szakadt Levi’s farmert viselt, és mezítláb volt. Belépett, én pedig ránéztem, azt gondolva: „Ez lenne az a csávó, akiről mindenki beszél? Eddie Van Halen?!
LD: Elég jól leírtad, hogy akkoriban Wayne műhelye volt az egyetlen, ami tényleg el tudta végezni az összes kis és nagy munkát, ami a custom gitárok elkészítéséhez szükséges. Wayne műhelyében nyakakat is készítettek, vagy ő is Danelectro nyak rajongó volt, mint te?
KS: Nos, amikor elkezdtem nála dolgozni, Wayne nem készített nyakakat – legalábbis tudtommal nem. Sose láttam hozzájuk formákat, gépeket vagy bármit, ami a nyakak készítéséhez lett volna szükséges. Valahonnan beszerezte őket, azt hiszem, a Fendertől. Csak arra akartam rámutatni, hogy Wayne műhelye különleges volt, mivel mindent egy helyen meg tudtunk csinálni. Azonban nem gondolnám, hogy a gitárok nyaka itt készült volna.
LD: Mindannyian azon voltunk, hogy jobb alkatrészekkel javítsunk a gitárjainkon, különösen a Gibson és a Fender ismert gyártási problémái miatt. 1978 környékén én is elkezdtem testeket rendelni Wayne-től, kezdetben csak Stratokat és Telecastereket, majd 1979-től Explorer és V-alakú testeket is. Aztán Wayne hirtelen kikerült a képből, és Grover Jackson lett az új tulajdonos.
KS: Grover akkoriban került a képbe, amikor én 1979-ben otthagytam őket. Nem is igazán emlékszem, hogy dolgoztam volna a nagyobb műhelyükben, ahová költöztek. Arra viszont emlékszem, hogy beszéltem Wayne-nel és Groverrel a fizetésemelésemről, amire ők nemet mondtak, mire én azt feleltem: „Akkor viszlát, leléptem.”
1979-ben kezdődött el számomra minden, tulajdonképpen a véletlen szerencse folytán. Ez az időszak volt, ahogyan én nevezem, a Danelectro-éra, olyan nagy nevekkel, mint George Lynch, Eddie Van Halen és Randy Rhoads. Nekem igazán ekkor vette kezdetét minden.
LD: Nos, a sárga gitár. Ez az a gitár, amit te készítettél?
KS: Igen, a Megazone… Nekem nagyon bejött eredeti fej alakja. Viszont tudtam, hogy Eddie-nek nem igazán tetszene. Ez így is lett, és változtatnom kellett rajta.
LD: Aztán van egy fotó a gitárodról a Bumblebee Stratóval és a sárga fekete gitárral, amit Eddie csináltatott.
KS: Ha megnézed a fotót, látszik néhány gitár a földön és egy pár, amelyek állítva vannak, ezek közül néhánynak Danelectro nyaka van.
LD: Ami a pickupokat illeti, mikor hallottál először a DiMarzio-ról?
KS: Amikor még Wayne-nél dolgoztam. Ti ketten nyilván már ismertétek egymást, telefonon beszéltetek, vagy a NAMM Show-n találkoztatok. Nem tudom. Erről már szerintem beszéltünk, hogy azt hittem, Wayne lesz a disztribútor itt, a Nyugati-parton, aztán nem lett belőle semmi. De erről valószínűleg te többet tudsz, mint én.
LD: Rengeteg pickupot szállítottunk Wayne-nek a gitárjaihoz, és biztosan árulta is őket a boltjában. Amikor én kezdtem, sem a Gibson, sem Fender nem akart pickupok árusításával foglalkozni. A DiMarzio volt az első, aki replacement pickupokat készített. A Fender humbuckerek nem voltak jók… nagyok és csúnyák voltak, és furán szóltak.
KS: Emlékszem, hogy mindenki, akinek ilyen pickup volt a gitárján, kiszereltette, és DiMarzio-t rakatott bele. A két modell, amire leginkább emlékszem, a ti Super Distortion és PAF pickupjaitok voltak. Ezt raktuk a Telecasterekbe, ezt raktuk a Stratókba. Ezt raktuk minden olyan gitárba, aminek szar volt a humbuckere. Beletettük a DiMarzio-t! Baromi jó volt. Ezt ajánlottam Randy Rhoads-nak is. Így a nyaki pickup esetében a PAF-ra esett a választás, a hídnál pedig a Super Distortion-re. Ettől szóltak így ezek a gitárok. Ha meghallgatod Randy bármelyik felvételét a Dot V vagy bármelyik másik gitárral, ezeket a pickupokat fogod hallani.
Eric Kirkland: Mesélj egy kicsit Randy V modelljéről!
KS: Randy 1979 június-júliusában hívott fel. Látta George Lynch-et a tigriscsíkos V-alakú gitárján, a Supro V-n játszani, amit én készítettem neki, a backstage-ben pedig megkérdezte tőle, honnan szerezte a hangszert. George javasolta neki, hogy hívjon fel, Randy-vel pedig megbeszéltünk egy időpontot, amikor eljött hozzám, hogy kidolgozzuk a dizájnt. Azt persze nem szabad elfelejteni, hogy akkoriban minden custom volt – ezek egyedi, megrendelésre készült darabok voltak.
Randy már úgy érkezett, hogy hozott néhány rajzot körülbelüli elképzeléseiről, melyek alapját a V-alak képezte, amit George-nak is csináltam. Randy egyfajta ötvözetet szeretett volna a Gibson és a Fender között, ami hasonlít az 1972-es Gibson Les Paul Custom modelljére, viszont Fender-típusú tremolóval szerelve. Elmondtam neki, hogy a mahagóni testnek 1 ¾ hüvelyk vastagnak kell lennie, hogy elférjen benne a tremoló blokk, de ebbe Randy belement.
Továbbá azt kérte, hogy a háromállású pickup-váltó a V-alakú test felső szárnyán legyen, amihez szükség volt némi bonyolult kábelezésre az alsó szárnyon található elektronikához. A finish-t tekintve pedig ¾ hüvelyk átmérőjű pöttyöket kért fekete alapon, valamint csokornyakkendő mintájú fogólap jelölő berakásokat, hogy passzoljon a védjegyének számító fellépőruhájához. Az eredeti gitáron 275 pötty van, viszont annak mikéntjét, hogy hogyan raktam őket fel, megtartanám szakmai titoknak – annyit elárulok, hogy nem volt semmilyen mintám, és rengeteg csiszolással és polírozással járt, hogy tökéletesek legyenek. Mind a mai napig sok ilyen Dot V gitárt készítek, de a megrendelőknek meg kell érteniük, hogy minden egyes darab egyedi, és nem lesz milliméterre pontosan olyan, mint Randy-é, ezek mindegyike custom gitár.
Egy dolgot viszont garantálhatok, hogy úgy fog szólni, mint az eredeti, mivel ugyanazokat a dupla, krémszínű DiMarzio pickupokat használjuk most is, mint egykor Randy gitárján: A Super Distortion-t a húrlábnál és a PAF-ot a nyaknál.
Eric Kirkland: Kinek az ötlete volt a gitár fejének az alakja?
KS: A szigony alakú fej szintén Randy ötlete volt – valami olyat akart, ami az átlagostól eltérő és kissé meghökkentő. Randy-vel nagyon könnyen lehetett beszélni, és öröm volt vele dolgozni. Akkoriban Danelectro nyakakat használtam, így tudtam, hogy Randy kérésének megvalósítása kihívást fog jelenteni. Tennem kellett még bele fát és tiplivel rögzítenem, hogy megkapjam ezt a formát. De a végeredmény hibátlan lett. Nem tudom, Randy miért nem akarta, hogy logó vagy név kerüljön a fejre, de most már tudom, hogy emiatt a kilétemet jó ideig tulajdonképpen homály fedte – sokáig senki nem tudta, ki készítette a gitárt. Szerintem Randy csak azt szerette volna, hogy ez az Ő gitárja legyen, és talán akkoriban menő volt egy kicsit rejtélyesnek lenni, bizonyos dolgokat titokban tartani, és ezzel a többiek előtt járni.
Néhány hónapra rá, hogy elkészült a gitár, Randy felhívott, hogy a gitár leesett a hevederről, és megsérült a nyak hátoldala. Maga a nyak rendben volt, mivel a régi Danelectro nyakakban volt két acél merevítőpálca. A fej azonban súlyosan megsérült, ennek ellenére rögtön megjavítottam neki. A nyak egyébként nagyon lapos volt, 17 hüvelykes rádiusszal és vastag profillal, hasonlóan az 50-es évekbeli Les Paul modellekhez, pont ahogyan Randy szerette.
A húrmagasság viszonylag nagy volt és a felső nyereg pedig csontból készült. Erről jut eszembe, néha behoznak gitárokat a műhelyembe javítani, és az mondják „CSAK egy új nyeregre van szükség”. Ilyenkor el szoktam magyarázni, hogy a gitárok készítésénél, karbantartásánál és javításánál nincsen olyan, hogy kis munka.
Amikor 1979 szeptemberében befejeztem a gitárt, Randy bejött hozzám, és kifizette a fennmaradó összeget. Azt hiszem, a teljes vételár 740 dollár volt. Randy akkoriban még nem volt híres és gazdag, tehát ez nagyon sok pénz volt számára, mégis megérte neki egy teljesen egyedi gitárért. Nagyon izgatott volt! Randy imádta ezt a gitárt, és a hangszer örökre a védjegyévé vált. Bárcsak a gitárt utazott volna azon a szerencsétlenül járt repülőn és nem Randy. Másik gitárt tudtam volna készíteni neki, de nem lesz soha még egy Randy Rhoads – mindenben nagyszerű volt, egy igazán csodálatos ember.
LD: Amikor elkészítetted Randy-nek ezt a gitárt, még Wayne műhelyében dolgoztál?
KS: Nem volt már közöm Charvel-hez, Wayne-hez vagy bárkihez. A magam ura voltam. A műhelyemet pedig így hívták: Karl Sandoval Guitar Repair. Szép hosszú név. 1979-et írtunk. Mivel az emberek tudták, hogy ki vagyok, és korábban kinek dolgoztam, elkezdtek jönni hozzám, én pedig felépítettem a saját nevemet a szakmában. Így fordult meg a műhelyemben Eddie Van Halen, Randy Rhoads, George Lynch, Tommy Girvin, Tracy G a Dio-ból, Rusty Anderson Paul McCartney turnézenekarából és Lita Ford. Olyan is volt, hogy limuzinnal érkeztek hozzám megrendelők. Néha csak utólag tudtam meg, hogy volt, aki azt hitte, meghalt valaki. A szomszédok odajöttek hozzám megkérdezni „ki halt meg, azt hittük, temetés van, mivel láttunk egy csomó limuzint a ház előtt”. Mire én azt válaszoltam nekik: „Nem, csak az Aerosmith volt itt gitárt csináltatni.”
Eddie Van Halen és a Megazone
LD: Visszatérve a gitárjaidra, Eddie a te műhelyedben vette a Megazone-t?
KS: Igen, abban a bizonyos műhelyben. Még ma is látom magam előtt, ahogy a sarkon befordul a járdán, rajta fekete bőrdzseki és Levis farmer. A dzseki alatt volt egy póló, azon pedig a Rolling Stones embléma a nagy szájjal.
LD: Korábban említetted, hogy Eddie párszor felkeresett téged, csak hogy gitárokról beszélgessetek.
KS: Igen, kíváncsi volt rá, mit csinálok, mivel tudta, hogy Charvel-nél dolgoztam. Aztán megmutattam neki a Megazone-t, és ki tudja miért, úgy érezte, muszáj megvennie. Ez így is történt, és emlékszem, hogy nem kértem érte túl sokat. Viszont új fejet kellett csinálnom rá. Az eredetin két hangolókulcs volt felül és négy alul.
Emlékszem, valamelyik délután Eddie megjelent a lakásomon. Ez pont azután volt, hogy véget ért az első Van Halen turné. Lehet, hogy éppen akkor jött a Megazone-ért. Mindegy is, a lényeg, hogy nálam maradt egész nap és egész este, csak együtt lazultunk, megittunk néhány sört, elszívtunk néhány cigit, és gitároztunk. El nem tudtam képzelni, miért akarna pont velem lógni egy péntek este a kis társasházi lakásomon. Így aztán az este során meg is kérdeztem tőle: „Ed, most már sztár vagy, vár rád a szex, a drogok és a rock and roll. Hogyhogy mégis itt lógsz velem?”. Mire ő azt válaszolta: „Amikor turnézol, belefáradsz az egészbe. Mindenki akar tőled valamit, és soha nincsen vége. Annyira jó itt, csak ülni és gitárokról beszélgetni.”
LD: Mondanál még pár dolgot, amiről azt gondolod apró kis trükkök voltak, mert úgy érzem, hogy Eddie nem igazán akarta, hogy az emberek pontosan tudják mit és hogyan csinál…
KS: Olyasmire gondolsz, hogy hátat fordított a közönségnek mikor bizonyos riffeket játszott, hogy ne lássák hogyan csinálja? Volt ilyen is, de például kiszedte a tremoló blokk középső rugóját és csak két rugót használt (amúgy ez nem ritkaság – a ford.). A gitárján a felső nyereg mélyen be volt vágva, mintha egy basszushúrt készült volna odatenni. Így a húrok súrlódása a nyergen belül csökkent, hiszen csak a nyereg aljával érintkeztek, és a nyerget grafittal vagy olajjal csúszóssá tette. Mindenki tudja, hogy a húrok nyúlnak, ő ezért a lehető legkevesebb húrt tekert a hangolókulcsok tengelye köré, így kevesebb húr tudott megnyúlni és kevésbé hangolódott a gitár amikor a hajlításokat és a tremoló műveleteket csinálta. Sajnos arra nem emlékszem, hogy 440-re hangolta-e a gitárját vagy fél hanggal lejjebb.
Úgy emlékszem, hogy a nagy jumbo érintőkért sem lelkesedett. A magas jumbo érintők olyan érzést keltenek, mintha egy bemélyedés lenne a két bund között. Különösen akkordjátéknál az alacsonyabb érintők jobbak, pláne ha stúdióban vagy, mert elkerülöd azt, hogy egy erősebben megfogott akkordnál, erősebben lenyomott húroknál hamiskás legyen a gitár.
A fejen nem használt húrleszorítókat sem, mert azok is növelik a surlódó felületet. Azt szerette, ha a húrok egyenesen, egy vonalban haladnak a felső nyeregtől a hangolókulcsokig és nincs semmi apró megtörés, leszorítás. Minden arról szólt, hogy a felső nyeregre minimális nyomás nehezedjen.
Az emberek nem tudták Eddie-ről, és nem hiszem, hogy valaha beszélt volna erről, de a tremolókart „hangoló segédnek” használta. Ha egy olyan részt játszol, ahol rettenetesen megnyújtod a húrokat, biztos, hogy nem lesz teljesen tiszta, amikor utána egy akkordot lefogsz. Ha figyelmesen hallgatod néhány szólóját, bizonyos riffek vagy frázisok végén hallani lehet a tremoló kart, ahogy visszaállítja a megfelelő húrfeszességet. Szerintem ez a játékstílusa részévé vált.
LD: Mit gondoltál, amikor először hallottad a Super Distortion-t?
KS: Az olyanoknak, mint mi, akik hiányolták a torzítást, ez megoldotta a kérdést. Néhány gitáros szeret túlmenni a vörös vonalon és valóban telített hangzást elérni, nemcsak az erősítővel, a ládával, a hangerővel, hanem a nagy kimenő jelű pickupokkal. Ha gyári hangszedőket használsz – sokszor csináltuk ezt – és utána beteszel egy Super Distortion-t akkor jön a Whoa! ezt hallgasd meg ember! Még kisebb hangerőnél is remek volt. Azt hiszem, ha egy fickó választhat, hogy a rockzenéjét a standard pickuppal vagy egy Super Distortion-nel játssza, és meghallgatta mindkettőt, a Super Distortion-t fogja választani, mert minden a torzításról szól.
LD: Én rock hangzásra törekedtem. A Gibson pickupot olyanra tervezték, mint egy mikrofon, hogy hangosabban szóljon tőle a gitár. Volt egy sound a fejemben, amit hallani akartam, és a Super Distortion volt az a pickup, ami ezt képes volt megvalósítani.
KS: És más cégek ezt lemásolták, vagy megpróbáltak valami olyan készíteni, ami csak nagyot szólt és torzított. Nem hallottam az összes pickupot, amit kihoztatok, és nem hasonlítottam őket össze velük, de én a régi dolgok híve vagyok. Amikor elkezdtétek az ipart, és piacra kerültek ezek a pickupok, akkor más szóba se jöhetett. Akkoriban nehéz volt hozzájutni egy eredeti Gibson PAF-hoz, így a ti pickupjaitok a lehető legjobbkor jöttek ki.
LD: Paul Hamer (Hamer guitars) megkért, hogy készítsek neki PAF megjelenésű humbuckereket. De én a saját fejlesztéseimmel voltam elfoglalva, nem érdekeltek a vintage stílusú, Gibson hangzású pickupok. A DiMarzio PAF az alapoktól kezdve különbözött ezektől. Egy általam elképzeltem egy PAF pickup hangzását kerestem, ami egy képzeletbeli 1959-es cherry sunburst Les Paul-ban helyezkedik el, és egy Fender Tweed vagy Marshall erősítőbe bedugva, az erősítőt 11-esre tekerve megszólal. Nem hiszem, hogy Ted McCarty vagy Seth Lover ilyesmit forgatott volna a fejében.
KS: A DiMarzio pickupok, különösen a Super Distortion, új tuningolási lehetőséget nyújtottak a gitárosoknak, amivel el tudták érni azt az áhított torzított hangzást, ami jó mind a szólókhoz, mind a power akkordokhoz. A műhelybe sok srác hozta be a sorozatgyártott Stratóját, és elég könnyen meg tudtuk csinálni. Mindig azt kérdezték, milyen pickupot ajánlunk? Mire azt feleltük: „Nos, van a Super Distortion...” Néha pedig mi tettük fel a kérdést: „Gondoltál már rá, mi lenne, ha előre egy humbuckert tennél?” Így nyaki pickupnak egy DiMarzio PAF-ot tudtunk berakni, középre egy single-coil-t, hátsónak pedig többnyire egy Super Distortion-t.
LD: Köszönjük a nekünk szentelt idődet, és hogy megosztottad velünk ezeket a sztorikat. Általuk többet tudhattunk meg a dél-kaliforniai gitárkészítők izgalmas világáról és a Super Strat eredetéről.
KS: A mai napig azért csinálom, mert imádom. És nagyon hálás vagyok azért, hogy itt lehetek, és hogy még mindig azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Lehet, hogy nem kerestem vele hatalmas pénzeket, de amikor ülök a jukka pálmáim alatt, és lenézek a völgyre, ez jár a fejemben: „Ez az én jutalmam… milyen gazdag is vagyok valójában, ezek a dolgok számítanak”. Szerencsésnek érzem magamat, hogy részese lehetek ennek az iparnak, hogy hatással lehetek rá, és hogy ismerhettem ezeket a csodálatos embereket. Csak azt remélem, hogy még sok évig készíthetek gitárokat, és hogy a hangszereim által emlékezni fognak rám. És ha már itt tartunk, körülbelül 10 gitár vár rám a műhelyemben… Barátaim, köszönöm a beszélgetést, de vissza kell mennem dolgozni.”
További információk Karl Sandoval gitárműhelyéről:
https://www.youtube.com/user/karlsandoval/videos
https://www.instagram.com/sandoval_guitars/
Címlapfotó: Larry DiMarzio és Karl Sandoval egy balkezes Dot V gitárral - NAMM 2024 - Credit: Michael Mesker
Az interjú elkészítésében közreműködött: Eric Kirkland
A DiMarzio pickupok hazai és európai frogalmazója a Sound Service.
