Az idén 75 éves jubileumát ünneplő Meinllel szemben már évtizedek óta kissé elfogult vagyok. A 75 évnek közel felét már aktív zenészként követhettem végig és láthattam, ahogy a cég kitartó és tudatos építkezéssel vált egy alsó-középkategóriás cintányérokat gyártó közepesen ismert cégből a világ egyik vezető márkájává, amely már jó ideje a csúcskategóriának is meghatározó tényezője.
Emellett még jóval a cintányérok piacán való előretörést megelőzően kialakítottak egy olyan hosszútávú és szoros együttműködést a Tama dobokat és Ibanez gitárokat gyártó, szintén családi vállalkozásként működő japán Hoshino Gakkival, amihez foghatót nem nagyon találni a hangszeriparban.
Kezdő zenészként annak idején hamar rátaláltam az olyan cintányér sorozataikra, mint például a Dragon vagy a Raker, amelyek nagyon megfizethető árak mellett tudtak bármilyen környezetben teljesen vállalható hangot produkálni. Az ezekkel szerzett jó tapasztalatok miatt nem kellett sokat mérlegelnem a vásárlást, amikor 1992-ben váratlanul bejelentkeztek a felső kategóriába, ráadásul mindjárt a valaha élt egyik legnagyobb dobos ikon, Billy Cobham signature sorozatával. Utána még sok Meinl tányérom volt és bár időközben cintányér ügyben más irányba irányba vitt az élet, a márka iránti szimpátiám és a cég tudatossága iránti tiszteletem változatlanul megmaradt.

Emiatt az érdeklődésem miatt természetesen az is feltűnt, hogy miközben az egész világon gondokkal küzdő hangszeriparban mindenhol a költségcsökkentés jegyében hoznak döntéseket a hangszeres gyártói fesztiválok és kiállítások „átalakításáról” (azaz zsugorításáról) és megszüntetéséről, addig a Meinl elszántan tartja magát és felvállal egy nézők számára teljesen láthatatlan, de nagyon összetett szervezőmunkát és az egyperces videók korában újra és újra összehoz egy élő szereplős dobos fesztivált, ráadásul nehezített pályán nem egy nagyvárosban, ahol sokkal könnyebben megtölthető egy nagyobb koncertterem, hanem a cég központjában, amely egy 1300 fős kis bajor faluban található. És amíg mindezt meg tudják csinálni és nem sajnálják az energiát és anyagiakat arra, hogy felmutassanak valami mást a hálószobákban készült, agyoneditált hangszeres videókkal szemben, addig nekik van igazuk.

A fesztivál alapvetően három fő területen zajlott. A nagyszínpadon közel tíz órán keresztül követték egymást a headliner fellépők, ezek alatt külön helyszínen voltak a masterclassok és természetesen ki voltak állítva a hangszerek, amelyek között a cintányérokon túl természetesen ott volt minden, amit (és amivel) ütni lehet és a valamilyen formában a Meinl érdekeltségébe tartozik, tehát a Meinl ütőhangszerek, Tama dobok, a Meinl Sonic Energy zeneterápiás hangszerek, a Hardcase tokok és a Nino gyerekhangszerek. (A gitárokról most szándékosan nem szólok, hiszen ez a nap nem róluk szólt).

A fesztivál általam látott eseményei közül hármat szeretnék kiemelni. Az egyik a brazil Ramon Montagner masterclassa volt. Ő visszatérő szereplője a fesztiválnak és a youtube-on is elég sok videója látható, többek között a Drumeón is van egy közös leckéje Alex Cohennel. Montagner specialitása az ütőhangszeres és dobos funkciókat ötvöző hibrid dobolás. Persze, nem ő az egyetlen, aki ilyesmivel foglalkozik, jobb kézzel dobolni, bal kézzel kongázni nem újdonság, három-négy dobverővel dobolni sem az, mint ahogy mindenféle cseles technikákkal egykezes rollokat játszani sem és még sorolhatnám a további különlegességeket. Ezek általában nagyon látványos megoldások, amelyek egyúttal nagy kísértést jelentenek arra, hogy öncélú show-elemként használják őket. Montagnert két dolog teszi különlegessé az ilyesmivel foglalkozó dobosok nem túl népes táborában. Az egyik, hogy mennyire magas szinten műveli ezeket a technikákat, a másik pedig a funkcionalitás felőli megközelítés. Mindent a zenének rendel alá és minden szokatlan játékmód valamilyen valós zenei feladat megoldását szolgálja. Ennek a megértéséhez pedig egy masterclass a legjobb formátum, ahol nem csak a végeredményt láthatjuk, hanem Montagner elmagyarázza, hogy mi volt a zenei igény egy-egy speciális technika használata mögött. Ennek megismerése után a kész megoldást is másképp hallgatjuk. Minden részében hasznos, látványos és szórakoztató foglalkozás volt, ráadásul Montagner láthatóan egy nagyon szerény, a zenéhez nagy alázattal viszonyuló, aranyos ember.

A másik szereplő, akit külön is meg kell említenem, a fesztivál egyik legismertebb és legjobban várt szereplője, aki nem más, mint a spanyol Jorge Garrido… Szinte hallom a mém videókon ilyenkor kötelezően bevágott tök üres, mozdulatlan tájat betöltő tücsök ciripelést, miközben mindenki azon gondolkodik, hogy „hát, az meg ki a búbánat?”… De ha azt mondom, hogy El Estepario Siberiano, akkor bárki, aki egy kicsit is követi az online dobos tartalmakat, azonnal megérti, hogy miért volt a felfokozott várakozás. Az említett úr rövid videóival pár év alatt felszántotta az internetet, elképesztő nézettségeket hoztak a valószínűtlen sebességgel eljátszott, látványos show-elemekkel telerakott dobos videói. A széles tömegeket bevonzó sikerek aztán eljuttatták a szakmai szempontból is mérvadó platformokra, mint amilyen a Drumeo vagy Rick Beato youtube csatornája. Az interjúk és a saját szöveges videók során aztán az is kiderült, hogy egy igazán szerethető, nagyon emberi karakter, aki kész volt nyíltan beszélni az élete nehézségeiről és arról, hogy a dobolás hogyan segített túltennie magát ezeken a periódusokon. A szakmai közönség részéről nyilván az adta a felfokozott érdeklődés forrását, hogy egy online platformokon sikeres hangszeres hogyan állja meg a helyét egy valódi színpadra felrakott valódi dobfelszerelés mögött egy valódi közönség előtt. Az elmúlt években mindenféle hangszeren sok youtube-, tiktok-, instagram- és facebook virtuózról derült ki, hogy amint kiléptek a hálószobájuk vagy garázsuk és a korlátlan videó és audió utómunka nyújtotta komfortzónából egy valós színpadra, azonnal jégen csúszkáló malacokként küzdöttek a hangszerükkel. És emellett persze olyanok is akadtak, akik kiállták a valóságtesztet és át tudták fordítani az online sikereiket az élő koncertek világába is. Sokan nyilván arra voltak kíváncsiak El Estepario Siberiano esetében is, hogy nála hogy sikerült ez az átmenet. A rövid válasz az, hogy egész jól. Estepario kétségtelenül rendesen le tudja játszani, amit a videókon látni tőle. Azzal a kiegészítéssel, hogy az élő előadásban nem hallatszik az az átütő erő, mint a felvételeken, aminek hosszan magyarázható technikai okai vannak. Röviden annyit, hogy az extrém dinamika-processzálásnak egy élő színpadon fizikai korlátai vannak, ami miatt sokkal nehezebb azt a hatást kelteni, hogy az összes halkabban megütött hang is pont olyan határozott és monumentális, mint a rendes erővel megütöttek. (Ezért van az, hogy sok blast-beates modern rockzenekarban, ahol az extrém sebesség miatt lényegében sokszor csak piszkálgatni sikerül a pergő- és lábdobot, inkább triggerelt dobminták mellékeverésével ússzák meg a feladatot). Estepario saját videóin mindig nagyon rövid, súlyosan kompresszált pergőhangot hallani nagyon kemény attack-kal, ami elfedi a valós játék egyenetlenségeit. Az élő fellépésen azért kiderült, hogy Estepario sem egy gép, amivel semmi baj nem volt, mint ahogy azzal sem, hogy az utóbbi években szerzett színpadi rutinja ellenére érezhetően izgult a számok közti megszólalásainál.

Végül néhány gondolat az utolsóként fellépő Matt Garstka bemutatójáról, mert számomra ez volt a fesztivál legnagyobb meglepetése. Azt hittem, tudom, hogy mire számíthatok, láttam őt az Animals As Leadersszel, megnéztem a Drumeo leckéjét és ezek alapján kirajzolódott egy szorgalmasan matekozó, nagyon rövid idő alatt rengeteg hangot teljesen érzelemmentesen lejátszani tudó dobos profilja. Az igazat megvallva, az én zenei érdeklődésemnek nem ez a megközelítés áll a középpontjában, így kicsit a kötelességtudat által vezérelve mentem be az előadásra, elvégre mégiscsak a fesztivál abszolút főszereplőjéről volt szó. Tanulságos volt. Először is nagyra értékeltem, hogy a dobos bemutatóknál ma szinte kötelező gyakorlattal szembe menve Garstka nem zenei alapra játszott, hanem egyszerűen leült és több, mint fél órát (volt az talán negyven perc is) dobolt. Ez önmagában sem egyszerű feladat, de mindezt úgy megvalósítani, hogy a közönség ne szenvedjen el agykárosodást ilyen mennyiségű dallammentes szögeléstől, az már igazi kihívásnak számít. És sikerült neki. A tőle eddig látottak alapján azt vártam, hogy egy nagyon magas színvonalú, lelketlen matekleckét fogunk kapni, e helyett kaptunk egy nagyon magas színvonalú, nagyon is zenei környezetbe ágyazott matekleckét rengeteg nagyon nehéz poliritmikus megoldással, afrikai zenei hatásokkal, ami végig érdekes tudott maradni és egy pillanatra sem éreztem tankönyvszagúnak és lelketlennek az előadást. Abban biztos vagyok, hogy az elhangzott produkcióban felhasznált zenei és technikai megoldásoknak nem kis része az utóbbi néhány évben került be Garstka eszköztárába, ami nagyon szép példája annak, amikor egy kiforrott zenészt folyamatos tanulásra ösztönöz az érdeklődése és hajlandó teljesen új irányokba elindulva korábban nem járt utakat felfedezni. Ez a szorgalom és fejlődni akarás nálam nagyon felvitte Matt Garstka árfolyamát.

A fellépőkről egyelőre alig van hivatalos videó, azokat a Meinl nyilván időben széthúzva, fokozatosan fogja publikálni, érdemes figyelni a Meinl csatornáját. Addig is itt van az elsőként megjelent két videó Miguel Lamas és El Estepario Siberiano fellépéséről:
Bármi is történjék a világ hangszeriparával az elkövetkező években, remélem, semmi sem fogja elvenni a Meinl kedvét attól, hogy továbbra is megrendezze a fesztivált és ezzel életben tartson egy olyan hagyományt, amire az élő zenének nagy szüksége van.
A fényképekért külön köszönet Major Krisztiánnak.

























































