„Úgy éreztem, új zenei nyelvre van szükségem ahhoz, hogy hű maradjak önmagamhoz.”
Vörös Niki két évtizede aktív szereplője a magyar jazzéletnek. Kvartettje élén 17 éven át a jazz örökzöldek egyik legautentikusabb előadói közé tartozott. Nemrég azonban új zenekart alapított. A Vörös Niki New Project kizárólag a saját szerzeményeit mutatja be, friss zenei irányokat ötvözve. Debütáló albumuk címe, The Trash is Gone.
Mi volt a legmeghatározóbb pillanat zeneileg a pályádon?
A pályám során sok meghatározó pillanat volt, hiszen minden időszak másként formált. Az egyik legmeghatározóbb pillanat mégis az volt, amikor rájöttem, hogy a jazz nem csupán egy műfaj, hanem egyfajta életérzés, egy szabadság, amit minden egyes előadás során átélhetek. Talán az a pillanat volt, amikor először éreztem, hogy az improvizáció és az önkifejezés igazi ereje szabadon formálhatja a zenei világomat. Mindezt a Vörös Niki Quartet (később Quintet) tagjaival élhettem át, mely hosszú évekig meghatározta a zenei jelenlétemet. Annak felismerése, hogy képesek vagyunk közösséget építeni a jazz köré, ami valóban megszólítja az embereket, és hosszú távon is elkötelezett közönséget vonz, mindez csodálatos.
Jazzklubunk, az esztergomi VVV Jazzklub megalapítása és annak elismerése is különösen fontos állomás volt, hiszen ezen keresztül is azt tapasztaltam, hogy a zene nem csupán művészet, hanem közösségépítő erő is lehet. Nagyon meghatározó élményem volt az is, amikor Londonban léptem fel egy angol trióval. Egyszerre volt kihívás és felszabadító érzés idegen közegben, új zenésztársakkal megszólaltatni a zenét, és megtapasztalni, hogy a jazz valóban nemzetközi nyelvként működik – ott is megértettek, befogadtak, és együtt tudtunk lélegezni zeneileg. Ez újabb bizonyíték volt számomra arra, hogy a zene nem ismer határokat, és megerősítette bennem az önálló zenei hang keresésének fontosságát. Most pedig egy új korszakhoz érkeztem: megszülettek a saját dalaim. Az, hogy már a saját gondolataimat, érzéseimet formálhatom zenévé, igazán mély, személyes mérföldkő az utamon.
Fotó: Máth Szilvia
Jazzénekesnőként csodálatos sikereket értél el, miért döntöttél úgy, hogy más irányokban szeretnéd a zenei utadat folytatni?
A jazz legfontosabb elemei a szabadság és az önkifejezés, ezek mindig meghatározták a zenei utamat. A műfaj határainak feszegetése mindig is kulcsfontosságú volt számomra. Az első lemezemen a jazz, a filmzene és a musicalek határán mozogtam, majd Abbey Lincoln által képviselt művészet – szövegcentrikus éneklés, személyes üzenet átadása – inspirált arra, hogy megtaláljam azt a hangot, amellyel a saját zenei anyagomat megalkothatom. Egyre inkább vágytam arra, hogy a saját zenei gondolataimat és érzéseimet fejezzem ki. Nem akartam semmilyen műfaji megkötéshez ragaszkodni. Tudtam, hogy ez valami olyan lesz, ami nem illeszkedik a hagyományos jazz keretei közé. Elkezdett érdekelni a szöveg és a dallam mélyebb kapcsolata, és az, hogy milyen érzéseket válthat ki egy-egy dal – függetlenül attól, hogy milyen műfaji címkét visel. Már nem az improvizáció vagy a virtuozitás volt a legizgalmasabb, hanem a dal mondanivalója, az üzenete. Úgy éreztem, új zenei nyelvre van szükségem ahhoz, hogy hű maradjak önmagamhoz.
Az album sokrétű zeneiséget képvisel. Hogyan áll össze a hangzásvilága, milyen műfajok hatnak rád?
Az album egyfajta zenei szabadság lenyomata. A jazz mindig is a kiindulópont volt számomra, de nem ragaszkodom szigorúan a műfaji határokhoz – sokkal inkább a dal mondanivalója és hangulata határozza meg a zenei irányt. A saját dalaimban megjelennek soul-, pop-, rock-, olykor indie vagy blues-hatások is, de mindegyiket átszövi az improvizatív, nyitott gondolkodás, amit a jazzből hozok. Számomra a műfaji határok inkább inspirációs források, mint korlátok.
Minek a hatására kezdtél el dalszövegeket írni?
A dalszövegírás számomra nem tudatos döntés eredménye, inkább egy belső késztetés, amely egyre erősebben tört elő, és végül magától alakult át egy elengedhetetlen alkotói folyamattá. Az alkotás számomra mindig egyfajta terápia, legyen szó saját dalok írásáról vagy mások által írt dalok feldolgozásáról. Ezek segítségével dolgozom fel az engem ért érzelmi hatásokat és élethelyzeteimet. Minden egyes dalom az én személyes történetem. Mélyen kapcsolódik hozzám: tükrözik a belső vívódásaimat, örömeimet, szomorúságomat és kérdéseimet. Amikor ezek az érzések dalokká formálódnak, már nemcsak rólam szólnak. Művészeti program születik belőlük, s én egy lépéssel hátrébb kerülök. De az alkotás nem csak a saját gyógyulásunk, hanem mások inspirálása és támogatása is lehet. A zene, a dalszövegek, és a művészetek szépsége abban rejlik, hogy képesek összekapcsolni embereket, segíthetnek feldolgozni a nehézségeket, vagy egyszerűen csak érzéseket közvetíteni, amelyek mások számára is ismerősek lehetnek. Ha ez megtörténik, akkor az alkotás valóban értéket ad a világnak. Nagyon fontos számomra, hogy a dalok őszinték legyenek. Az emberek érezzék, a szívemből szólnak, és a saját életükben is találjanak kapcsolódási pontokat.
Új zenekarod tagjai jól ismert zenészek, hogyan állt össze ez a csapat?
Az új zenekarom születése lassan érlelődő folyamat volt, nem egy tudatos, előre eltervezett döntés eredménye. Az első lökést egy váratlan, de sorsszerű találkozás adta: Borbély Mihály hívott meg vendégnek a klubjába, ahol először játszottam együtt G. Szabó Hunorral. Már az első közös zenélésünk után tudtam, ő az, akit dobosként szeretnék magam mellett tudni ebben az új formációban. Akkor még nem voltak dalok, csak egy halvány elképzelés arról, hogy új zenekart szeretnék, egy saját hangot kereső alkotói közösséget. Nehezen gyűjtöttem össze a bátorságot, de végül felhívtam Hunort, és elmondtam neki az ötletemet. Ő nyitottsággal és lelkesedéssel fogadta a kezdeményezést, ami hatalmas lendületet adott.
Ezután kerestem meg Fonay Tibit, akivel már számtalanszor zenéltünk együtt. Ő az a zenész, aki minden alkalommal a legmagasabb szintű jelenléttel és muzikalitással van ott a színpadon. Rendkívül elfoglalt, de mégis igent mondott, ami számomra sokat jelentett, hiszen a vele való együttműködés mindig inspiráló. A csapat másik meghatározó tagja Cseh Péter lett, aki gitárosként csatlakozott hozzánk. Peti nemcsak játékával, hanem zenei gondolkodásával is rengeteget hozzátett a dalokhoz. Különösen a hangszerelésben és a dalok szerkezeti felépítésében volt óriási segítség. Az ötletei révén a szerzemények még gazdagabbá, sokrétűbbé váltak.
A Hammond orgona kulcsszerepet játszik az új hangzásvilágban. Az albumot Pénzes Mátéval vettük fel, akinek letisztult, érzékeny játéka és profi hozzáállása rengeteget adott a dalokhoz. Sajnos Máté a további munkát időhiány miatt nem tudta vállalni, így jelenleg két kiváló zenésszel dolgozunk felváltva: Márkosi Jocival, aki a fiatal generáció egyik izgalmas Hammond-játékosa, és Nagy János „Yancha”-val, akinek zenei világa, profizmusa rendkívüli érzékenységgel kapcsolódik a dalokhoz. És végül, a régi ismeretségből adódó természetességgel kapcsolódott be a munkába Táborszky Bence trombitás, akivel korábban már többször zenéltünk együtt. Bence játéka mindig is különleges atmoszférát teremtett, így nem volt kérdés, hogy a saját dalaim világában is helye van.
Ez a zenekar számomra egy kreatív szövetség, amelyhez mindenki hozzáadja a saját világát, mégis egy irányba tartunk. A közös munka minden alkalommal felszabadító és inspiráló: bizalmon, nyitottságon és a zene iránti mély alázaton alapul. Úgy érzem, most találtam meg azt a csapatot, akikkel igazán bátran és őszintén beszélhetek a zenén keresztül.
Ritka, hogy egy énekesnő számára a magashegyek ennyire fontosak. Miként hat ez a pályádra?
A magashegyek számomra a szabadság, a belső csend és a tisztaság szimbólumai. Ott tudok igazán lelassulni, elcsendesedni, újra kapcsolódni önmagamhoz. Amikor hegyet mászok, minden felesleges zaj elhalkul bennem, és valahogy sokkal közelebb kerülök ahhoz, ami valóban lényeges. Ez a lelkiállapot nagyon hasonlít arra, amit a zenélés során is keresek: egyfajta őszinte jelenlét, teljes odafigyelés és belső igazság. A hegyek segítenek abban, hogy letisztuljanak bennem a gondolatok, érzések. Amikor visszatérek, ez a tisztaság a zenében is megjelenik. Inspirációt adnak, és segítenek visszatalálni ahhoz, miért is csinálom mindezt. A Hochschwab-hegycsúcs az egyik kedvenc helyem, ahol nemcsak a természet csodáit élvezem, hanem itt kezdtem el írni a dalaimat is. Amikor ott vagyok, úgy érzem, az egész életem tisztul. A zene számomra a szabadságot jelenti, és a Hochschwab mind a fizikai, mind a lelki feltöltődés helyszíne lett, ahol minden érzelem és gondolat tisztán megszülethet. Ez a hely segít abban, hogy a zenében is olyan tiszta és őszinte legyek, ahogyan a természethez való kapcsolatomban is igyekszem lenni. A hegyek tehát nem csupán pihenést, hanem ihletet is adnak számomra a zenémhez. A hegyek és a zene folyamatosan inspirálnak, hogy megtaláljam az egyensúlyt és a harmóniát.
Tanárként a következő generációval is dolgozol. Mit javasolnál egy most induló énekesnőnek?
Tanárként fontos számomra kiemelni, hogy az éneklés nem csupán technikai tudásról szól, hanem művészi önkifejezésről is. Az első tanácsom az lenne, hogy ne féljenek kifejezni önmagukat, bátran engedjék át magukat a zenének, mert az igazi művészet akkor születik, amikor a lelkükből, az érzéseikből merítenek. Az éneklés mellett fontos a belső hangot is megtalálni, hogy ne másokat próbáljanak másolni, hanem saját egyedi stílusukat alakítsák ki.
Emellett azt is mindig hangsúlyozom, hogy a kitartás és az alázat kulcsfontosságúak. Az énekesi pálya tele van kihívásokkal, de az igazi fejlődéshez szükség van arra, hogy a zenét és az éneklést is folyamatosan tanulják, gyakorolják. Nincs gyors út a sikerhez, de minden egyes lépés közelebb visz ahhoz, hogy érett és hiteles művészek legyenek. Azt is tanácsolom, hogy legyenek nyitottak a különböző műfajokra, de a saját hangjukat mindig tartsák szem előtt. A különböző stílusok megismerése és elsajátítása nagyon hasznos lehet, mert segít a színesebb, gazdagabb zenei világban való eligazodásban. Azonban mindig a saját hangjukat kell keresniük, hiszen az egyediséggel érhetik el a legnagyobb hatást. Végül, ha már zenekarban dolgoznak, mindenképp fontos, hogy olyan emberekkel vegyék körül magukat, akik segítik őket a fejlődésben, és támogatják is őket az egyéni művészi elképzeléseik megvalósításában. A zenekari munka során fontos a közösség, az összhang, és az, hogy mindenki tisztában legyen azzal, hogy miért is vannak ott – közös célért dolgozni a zenei utazáson.
Melyek a legfontosabb jövőbeli terveid?
Ezek között sok izgalmas lehetőség szerepel. Az egyik legfontosabb, hogy folytassam az alkotói munkámat, és tovább bővítsem a saját dalokkal kapcsolatos repertoáromat. Különösen fontos számomra, hogy a saját dalaimat minél több emberhez eljuttassam, nemcsak hazai közönséghez, hanem határainkon túl is. Egyre több nemzetközi lehetőség nyílik számomra, így szeretnék minél szélesebb külföldi közönséget is elérni. Jelenleg több produkcióval dolgozom, szeretném, ha mindezzel sokat tudnánk koncertezni.
Vörös Niki - The Trash is Gone
Vörös Niki Facebook: https://www.facebook.com/VorosNikiSinger
Címlapfotó: Máth Szilvia
Az interjú a Zenész Magazin 2025. júniusi számában jelent meg először.