– HEGEDŰS ISTVÁN – Nemecsek. Ugyan ki ne ismerné e nevet, amit a kultikus regényben egyfajta büntetésként előbb csupa kis, végezetül csupa nagybetűvel írtak.
A név hallatán azonnal előbukkan a retinánkba égett kép a vékonydongájú, törékeny, kistermetű, szőke, kékszemű kissrácról, a Pál utcai fiúk örök közlegényéről, akiről kiderül, ha a sors úgy hozza, képes hőssé lenni. Egy, a cél, a „drága grund” érdekében magát feláldozni kész, ám szerény hős. Nagyobb, mint a vörösinges Áts Feri.
A hetvenes évek tinédzserjeinek retináján ugyanakkor megjelenik egy másik kép egy másik Nemecsekről, a zenészről. Az ugyancsak vékonydongájú, törékeny, kistermetű, kissé loboncos, hosszú fekete hajú, sötétszemüveges kissrácról, a ma már csak ősnek nevezett, amúgy „Aranykorszakos Mini” közlegényéről. Igen, közlegény, aki a második vonalban szerényen, ám annál nagyobb lelkesedéssel, alázattal, magas szakmai színvonalon és magas hőfokon izzítva teszi a dolgát a dobok mögött. Ő ettől lesz hős.
1972. Ülünk a Bem rakparti művház fényesre lakkozott padlójára kiszórt párnákon, figyeljük a zenét, tekintetünk a színpadot pásztázza. Négy, húszas éveiben járó fiatal, akik tele hittel, reménnyel, lelkesedéssel, kompromisszumok nélkül hisznek a zene, a saját zenéjük erejében, mindenhatóságában. Nem rajtuk múlott… Ők mindent megtettek. Minden szem Nemecsekre tapad, amikor szólójában fáradhatatlanul, jellegzetes kéz- és testtartással, és hihetetlen zeneiséggel, ízzel csap le a bőrökre, a cinekre, miközben szájában egy fürdőszobai zuhany gégecsővel levegőt préselve a dobtestbe, valami egészen elképesztő, különleges hangokat csal elő ütőhangszeréből. Az egyéniség, tehetség, a kreativitás utat tör magának.
Talán ezért is sorsszerű, hogy nem ereszt hosszú gyökeret fiatalságának első és egyik kedvenc formációjában, a Szivárványban, és búcsút intve a Purple, Zeppelin nótáknak Török Ádám hívására beül a Mini dobfelszerelése mögé. Ugyanezen okból a Mini után, Komár László oldalán a country-rock and rollos Sprintben, vagy épp a keményebb rockzenét zászlajára tűző Missió zenekarban sem ereszt gyökeret. Marad a színház zenekari árka és a fiatalok oktatása. Akiknek jó szívvel és ugyanazon tűzzel, hévvel, fiatalos lelkesedéssel adja tovább a Mini, a Deep Purple, a Led Zeppelin és a többi rock-blues, progresszív, illetve dzsessz klasszikusok zenei örökségének ütőstudományát.
Aligha lehetett boldogabb ember Nemecseknél, amikor 2011-ben, az ős-Mini megalakulásának négy évtizedes évfordulójára engedve a hívó szónak, újra elfoglalja a dobszéket. Bem rakpart, Tabán, vidéki fellépések. Maroknyi, de lelkes, kitartó közönség – és siker. Barátok és irigyek. Jóakarók és számító érdekemberek. Ahogy ez lenni szokott. De mégis: öt gyönyörű esztendő a fergeteges, vagy éppen szerényebb bulikkal, a mikrobuszozás, a sztorizások jókedvű, közös élményével. Aztán ennek is vége szakad. Betegsége mellett is csak a számítógépet bújja, visszaidézve a régről fellelhető, illetve a közelmúlt Mini eseményeinek történéseit. Mindig napra készen. Újdonságokat, apróbb részleteket újra és újra felfedezve.
Kevés, nagyon kevés embert avatott be magánéletének féltett titkába, szörnyű betegségébe. De bizakodtunk. Aztán a korábbi hosszas telefonbeszélgetések is egyre ritkultak, mígnem jött a dermesztő hír. 2024. január 7-én hosszú és érdemtelen szenvedés után Németh Tamás Nemecsek visszaadta lelkét Teremtőjének.
Molnár Ferenc Nemecsekje, a közlegény, hétköznapi, egyszerű, szerény hős volt. Mert egy közlegény is tud hős lenni, sőt ő tud igazán hős lenni. Aki, nem akart meghalni, mégis életét áldozta a „drága grundért”. Az ős-Mini „közlegény” Nemecsekje a mai kor, a XX. és XXI. század hétköznapi, egyszerű, szerény hőse. Hős a maga területén. Egy Ember, aki barát volt, becsülettel, tisztességgel látta el feladatát, aki nem csupán komolyan vette, de tudta, érezte is azt; lelkesedett, majd, ha másként nem, tanítványainak továbbadta, ami felhalmozódott benne. Amiért érdemes volt élnie. A zenén túl, illetve amellett feleségéért, Gyöngyiért, akit mindennél, mindenkinél jobban, hűségesen szeretett. Kiskutyusáért, Mukiért, akiről felülmúlhatatlan szeretettel gondoskodott. És persze a nagy szerelemért, a Miniért is. Még akkor is, ha valójában már nem lehetett jelen. De lélekben és virtuálisan mindig jelen volt.
Ő volt „a” Nemecsek. Mint Molnár Ferenc regényének utolsó lapjain, a rock történelemkönyvében is – a hősöknek kijáró csupa nagybetűvel.
A fotókért külön köszönet jár Mönich Lászlónak.