zenesz_logo.png



A magyar jazzmuzsikusok – nemzetközi összehasonlításban is – kiemelkedő képességeit leginkább a gitárosok és a zongoristák reprezentálják.

Utóbbiak közül legalább tizenöt élvonalbeli hazai hangszerest sorolhatnánk különösebb agyalás nélkül, ami országos lélekszám-arányosan nézve különösen figyelemreméltó. Aki pedig ilyen erős mezőnyben időről időre külön figyelmet képes kivívni a produkciói iránt, arról nyugodtan elkönyvelhetjük, hogy nemcsak a „szakmát” tudja, hanem a megtanulhatatlant, vagyis a művészetet is.

 

1.JPG

 

Kaltenecker Zsolt ilyen. 1997-től 2009-ig aktívan koncertezett, folyamatosan jelentek meg remek hangfelvételei; mindezek következményeként egyre inkább a legdinamikusabban játszó elektronikus billentyűsként kezdik számon tartani…

 

Néhány év megtorpanás után ismét egy igazi zenei különlegességgel lepi meg közönségét. Új összeállítású akusztikus triója, az 1705, s természetesen az épp felvett lemez apropóján is muszáj volt beszélgetést kezdeményeznem vele.

 

 

Matisz László: Tudjuk, a zene önmagáért beszél, de a közönség (meg a riporter) már csak ilyen; vagyis kíváncsi az új trió hátterére (nevére), és a már rögzített produkció keletkezési körülményeire is…

 

Kaltenecker Zsolt: Sok formáció és sokféle zene volt Kaltenecker trió néven, most azonban valamiféle újrakezdésről beszélhetünk, több szempontból is. Továbbá az új névvel jelezni szeretnénk, hogy ezúttal nem egy emberre épülő dologról van szó, hanem három egyenrangú muzsikus közös produkciójáról. Bár a számok nagyobb részének én vagyok a szerzője, a zenéből már kitűnik, hogy nincs hangszeres dominancia. Mint ebben az összeállításban készült debütáló CD, ugyanazt a címet kapta, ami a formáció neve is: 1705.

 

2.JPG

 

ML: A rejtélyes számot bizonyára megmagyarázod…

 

KZS: Nem annyira rejtélyes, mondhatni mezei az indoklás. Egyébként a lemezen megszólaló első kompozíció kapta először az ominózus évszám-címet, az összes többi pedig innen. Véletlenül bukkantam rá egy nagyon régi hangszer-ritkaságra, nevezetesen egy különlegesen jó hangú spinétre, melyből csak pár darab lehet még a világon. Kiderült, hogy 1705-ben készítették. Annyira tetszett a hangja, hogy mintát vettem belőle a laptopomra, és később sokszor játszottam is ezen a hangszínen. Vagyis a hang és évszám ihlette a szerzeményt, meg az összes többit, amiről most beszélgetünk. Nem mellesleg inspirált egy másik, filmcímben szereplő évszám, illetve filmzene is: a Legend Of 1900. Az a zene is nagyon európai, vagyis sokféle kultúrához kötődő, és nem abban az értelemben jazz, ahogy az a felszínes köztudatban létezik. Ez utóbbi felismerés a saját koncepciómat erősítette az új produkciót illetően.

 

 

ML: Ha jól értem, a természetes, spontán improvizatív zene iránti nyitottság, a mereven értelmezett műfaji szabályszerűség ellenében… Erre gondolsz?

 

KZS: Igen, különös tekintettel a jazz európai felfogására; melyből egyébként jó ideje már az amerikaiak is sokat merítenek. Példaként említhetjük a nagy hatású svéd Esbjörn Svensson triót, vagy Avishai Cohent, aki talán még inkább felfrissítette a New Yorki jazzéletet, főleg néhány éves ott tartózkodása idején. Tőlük már senki nem várta, hogy úgy játsszák az amerikai standardeket, ahogy a hatvanas években volt szokás.

 

3.JPG

ML: Ezt talán már az echte amerikai Brad Mehldautól sem várják el; sőt, már hiányérzetünk lenne, ha kiadna egy olyan lemezt, amelyiken nincs legalább egy Beatles-feldolgozás.

Kik a partnereid az 1705-ben?

 

KZS: Dés Andris (ütőhangszeres) és Piri Béla (nagybőgős). Bélával még jazztanszakos korunkban játszottunk, amíg el nem ment Ausztráliába. Tizenöt év elteltével költözött haza, és hamarosan indítványozta, hogy csináljunk valamit együtt. Részben az ő kezdeményezésének is eredménye a mostani CD. Egyébként teljes egészében akusztikus zenéről van szó, vagyis még effekteket sem használtunk a felvételnél.

 

 

ML: Úgy emlékszem, régebben azzal indokoltad az elektronikus keyboardok használatát, hogy a koncerthelyszíneken nincs megfelelő minőségű vagy állapotú akusztikus zongora…

 

KZS: A stúdióban volt, és számomra is meglepően jól szól a felvételen. Ez a másik két hangszerre is igaz, vagyis hangtechnikai szempontból nagyon jól sikerült a CD. Pedig Dés Andris izgalmas groove-, kísérő vagy szólisztikus játékát nem lehetett egyszerű ilyen jól rögzíteni, ő ugyanis egyszerre játszik egy fél (hagyományos) dobfelszerelésen, és különleges ritmushangszereken. Ez a nem szokványos ütős játék nagyban hozzájárul a zenei minőséghez is – Andris két remek szerzeményéről nem is beszélve.

 

 

ML: Említetted a zenei koncepcióra vonatkozó késztetésedet, de az sem mellékes, hogy van-e valamiféle tematika, minek mentén összeálltak a trackek? Egyszerűbben kérdezve: miről szól az 1705?

 

KZS: Mindenképpen tematikus produkcióról beszélhetünk, bár inkább az egyes darabokat illetően. A számok címében jelzett gondolatokhoz egyértelműen kötődnek a zenék. Az átlag jazzlemezen fontosabb, hogy az adott zene hogyan van eljátszva, itt azonban saját zenét játszunk, amikor is egyáltalán nem mindegy, hogy a megírt, megszerkesztett kompozíciók – s az azokon belüli improvizációk – hangulata, atmoszférája mit sugall, milyen asszociációt indít el a zenehallgatóban. Átgondolt előzménye volt annak is, hogy a számok egyes részletei melyikünk által érvényesülnek leginkább.

 

4.JPG

 

ML: Az ihlet egy bő háromszáz éve megtalált hangtól indult el…

 

KZS: …amit már zongorán játszom. Azóta annyi számot írtunk, hogy két lemezre is elég lenne.

 

 

ML: De most azt feszegetném, hogy valamiféle archaikus kötődés is motiválta-e a lemezre válogatott számokat.

 

KZS: Van ilyen jellege az 1705-nek, konkrétan a lemezen hallható első számnak; helyenként barokkos megoldások, díszítőelemek is felfedezhetők benne. A lemez egészét tekintve azonban inkább az újszerű megoldások jellemzők, főleg ritmikai szempontból. Úgy éreztük, ma már kevés a négy negyed, emiatt páratlan ritmusok és váltakozó ütemek hallhatóak a felvételen. A zenei témák viszont egészen egyszerű harmóniai keretekben szólalnak meg.

 

 

ML: Az innovatív megoldások mellett milyen tradíciók, vagy követendő példák maradtak, melyeket inspiráló erőknek ismersz el?

 

KZS: Több ilyen is van, akiket egyszerűbb a nevükön nevezni, például Keith Jarrett, Allan Holdsworth (ő egy nálunk kevésbé ismert gitáros, egyedülálló rögtönző), Avishai Cohen (a ritmikai megoldásai miatt), Metheny, Svesson, Mehldau és még sorolhatnám. Egyébként akár a hard bop-ot sem tagadnám meg, a bluest pedig egyszerűen megkerülhetetlenül fontosnak tartom.

 

6.JPG

 

ML: Nem vagyunk igazán művészetbarát korszakban. A közönség is inkább a szórakozási lehetőséget keresi. Milyen módszered van arra, hogy megőrizd magadban a művészi becsületet?

 

KZS: A könnyű sikerre, a népszerűségre való törekvés nekem egyszerűen nem megy. Amikor néha elmegyek „sidemankedni”, hamar belátom, hogy nem vagyok képes bármilyen kompromisszumra a siker érdekében. Vannak sokan, akik úgy védekeznek az ilyesmi ellen, hogy elmennek külföldre. Én jelenleg nagyon jól érzem magam ebben a trióban.

 

7.JPG

 

ML: Nem is érdekel a közönség visszajelzése, a zenéd visszhangja?

 

KZS: Nagyjából így van. Régebben próbáltam valamiféle igénynek megfelelni, semmit nem értem el vele; sem az elismertségem, sem a pénzem nem lett több. Ma már csak azt csinálom, amiről úgy gondolom, hogy jó.

 

Matisz László