Kérdés, hogy általában a zenét lehet-e így minősíteni. Talán lehet, de csak a „kivitelezést” illetően, vagyis szakmailag.
Az 1705 ebből a szempontból annyira perfekt, hogy nem mehetünk el szó nélkül mellette. A lemez többszöri meghallgatás után is olyan benyomást kelt, mintha hosszú évek alatt összecsiszolódott muzsikusok felvételét hallgatnánk. Pedig nem; először játszanak így, ebben a felállásban ennyire tisztán és pontosan – következésképpen elképesztően profik. Ugyanez az értékelés a hangfelvétel technikai minőségét illetően is: valósághű akusztikus hangzás, kiegyensúlyozott arányok. Utóbbi tény erősíti azt az alkotói szándékot is, hogy ezúttal nem egy kísérőszerepre kárhoztatott ritmus-szekcióval felálló zongorás jazztrió-produkcióról van szó, hanem három egymásra figyelő zenészről, akik közül legfeljebb az éppen szólózó kerülhet némiképp előtérbe. Szakmai szempontból is külön méltatás illeti Dés András egyedülálló ütős-játékát; aki nem ismeri, nem látta még színpadon, a lemezt hallgatva feltehetően fogalma sem lehet arról, hogy hogyan, milyen eszközökkel lehetséges így dobolni és ilyen organikusan jelen lenni a zenében.
A helyesírás és külalak mellett a tartalmat szokás még osztályozni.
Nos, az 1705 ebből a szempontból sem ad okot különösebb kritizálásra. A trió az amerikai main stream-et jelentősen meghaladó, eredeti, saját szerzeményeket felvonultató európai improvizatív zenét játszik. Nem lehetünk biztosak abban, hogy egyes zenehallgatóknak nem lesz egy halvány déjà vu érzete, főleg Esbjörn Svensson triózenéjére asszociálva, de ha lesz is ilyen, csak örülhet, hogy egy magyar formáció is képes ilyesmire. A néhai svéd fenomén játszott a legmagasabb színvonalon olyan akusztikus-fúziós zenét, mely a progresszív rock elemeit nemesítette európai jazzé. Ez a vonzalom kétségtelenül megvan Kalteneckerék koncepciójában is, viszont ők nem valamiféle kizárólagossággal követik ezt a hatásos irányt. Zenei témáik összetettebb, sokszínűbb világot sejtetnek – főleg a rendkívül változatos ritmikai megoldások által –, melyben számos korszak, műfaj, irányzat megidézése is lehetséges; a dinamikus, rockos elemektől, a lírai, archaikus, vagy jobb híján a word music fogalomköréhez sorolható motívumokig. A trió mindezen külső hatásokat nagyon koherens kompozíciókba, egységes stílusba képes rendezni, melyek imponálóan biztos, rögtönzött szólókkal válnak elevenné.
Kifejezetten izgalmas és dallamos zenei világ a végeredmény.
Matisz László
www.hunniarecords.com
www.supersizerecording.com
Dés András - Kaltenecker Zsolt - Piri Béla – 1705
Nem egyszerű a produkciót egyértelműen megnevezni, tudniillik egy négyjegyű szám (konkrétan évszám) a formáció neve, a CD címe, de még a kezdő track címe is. Viszont ez, illetve ennyi a lemez (vagy trió) legnagyobb hibája. Pontosabban: nincs is több, azaz hibátlan produkcióval van dolgunk.
Kérdés, hogy általában a zenét lehet-e így minősíteni. Talán lehet, de csak a „kivitelezést” illetően, vagyis szakmailag.
Az 1705 ebből a szempontból annyira perfekt, hogy nem mehetünk el szó nélkül mellette. A lemez többszöri meghallgatás után is olyan benyomást kelt, mintha hosszú évek alatt összecsiszolódott muzsikusok felvételét hallgatnánk. Pedig nem; először játszanak így, ebben a felállásban ennyire tisztán és pontosan – következésképpen elképesztően profik. Ugyanez az értékelés a hangfelvétel technikai minőségét illetően is: valósághű akusztikus hangzás, kiegyensúlyozott arányok. Utóbbi tény erősíti azt az alkotói szándékot is, hogy ezúttal nem egy kísérőszerepre kárhoztatott ritmus-szekcióval felálló zongorás jazztrió-produkcióról van szó, hanem három egymásra figyelő zenészről, akik közül legfeljebb az éppen szólózó kerülhet némiképp előtérbe. Szakmai szempontból is külön méltatás illeti Dés András egyedülálló ütős-játékát; aki nem ismeri, nem látta még színpadon, a lemezt hallgatva feltehetően fogalma sem lehet arról, hogy hogyan, milyen eszközökkel lehetséges így dobolni és ilyen organikusan jelen lenni a zenében.
A helyesírás és külalak mellett a tartalmat szokás még osztályozni.
Nos, az 1705 ebből a szempontból sem ad okot különösebb kritizálásra. A trió az amerikai main stream-et jelentősen meghaladó, eredeti, saját szerzeményeket felvonultató európai improvizatív zenét játszik. Nem lehetünk biztosak abban, hogy egyes zenehallgatóknak nem lesz egy halvány déjà vu érzete, főleg Esbjörn Svensson triózenéjére asszociálva, de ha lesz is ilyen, csak örülhet, hogy egy magyar formáció is képes ilyesmire. A néhai svéd fenomén játszott a legmagasabb színvonalon olyan akusztikus-fúziós zenét, mely a progresszív rock elemeit nemesítette európai jazzé. Ez a vonzalom kétségtelenül megvan Kalteneckerék koncepciójában is, viszont ők nem valamiféle kizárólagossággal követik ezt a hatásos irányt. Zenei témáik összetettebb, sokszínűbb világot sejtetnek – főleg a rendkívül változatos ritmikai megoldások által –, melyben számos korszak, műfaj, irányzat megidézése is lehetséges; a dinamikus, rockos elemektől, a lírai, archaikus, vagy jobb híján a word music fogalomköréhez sorolható motívumokig. A trió mindezen külső hatásokat nagyon koherens kompozíciókba, egységes stílusba képes rendezni, melyek imponálóan biztos, rögtönzött szólókkal válnak elevenné.
Kifejezetten izgalmas és dallamos zenei világ a végeredmény.
Matisz László