Az Opus 89-et a kezemben tartva robosztus fém házának csúszásmentes felülete, az ezüst színű kosarat szinte teljesen kitöltő méretes kapszula és annak rugalmas felfogatása mind azt sugallja, hogy ez egy átgondolt és precízen megépített példánya a vokálmikrofonok népes táborának.
Az Opus 89-et először színpadi környezetben teszteltem. Meglepő volt a dinamikus társaitól megszokottnál jóval nagyobb érzékenység, és az a fajta hangtisztaság, ami a jó kondenzátormikrofonok jellemzője. Erőteljes és részletgazdag képet közvetített, a dinamikai változásoktól függetlenül.
Ezek után egy igazán erős A-B tesztre vágytam. Méltó ellenfelet kerestem az idő közben megkedvelt Opus 89-nek, így esett a választás a rendkívül közkedvelt Shure Beta 87-re. Tudom, most néhányan etikátlannak tartják a választást, mivel a Beta 87 egy kondenzátor mikrofon. És valóban furcsának is hangzik, mivel a kondis énekmikrofonok általában simán lepipálják dinamikus rokonaikat, de az Opus 89 esetében, ahogy már az első nap számomra kiderült, ez korántsem ilyen egyértelmű.
Rövid előkészület után hosszú évek mérnöki munkája és hangzatosnál hangzatosabb PR szövegek látszottak egymásnak feszülni a két, színpadon lévő mikrofonban. A két eszköz működését tekintve más-más utakon jár, ugyanazon cél irányában. Énekhangot közvetíteni a lehető legjobban a közönség felé. Minél inkább közelebb kerülnek közös céljukhoz, annál jobban közelítenek egymáshoz is?
A kollégáimmal folytatott közös tesztelések során az is észrevette a magas tartományokban jelentkező emeléseket, amit a mikrofonok eredendően elkövetnek, aki nem nézte meg előre a frekvencia diagramokat. Ezekkel az emelésekkel a két modell eltérően színezi meg a hangot. A Beta 87 az egészen magas 8-9 kHz közötti hangoknak ad nagyobb szerepet, kiugróan előre hozván így pl. a „c” betűket. Az Opus 89 színezése nem ennyire konkrétan behatárolható, és nem is annyira kiugró. Annak eldöntése, hogy melyik jobb ezen a téren, ahhoz hasonlatos vitákat eredményezett, mint amikor eldöntendő kérdéssé lesz pl. az, hogy a digitális a jobb, vagy az analóg. Abban viszont nem volt vita, hogy a Beta87-nél előbb és határozottabban esik össze a hangkép a mikrofon és a hangforrás távolságának növelésével.
A következő tesztet az inspirálta, hogy egyre többször hallani úgy beharangozni mikrofont, hogy „ez nem gerjed”. A teszt arra irányult, hogy eldöntsük, hogyan is állunk ebben a kérdésben. Mivel az Opus 89 iránykarakterisztikáját tekintve hipervese, a monitorhangfalat a legideálisabb, a mikrofon elejétől mért 110 fokos szögben helyeztem el (Beta 87A szupervese, 125 fok). Ezeket a pozíciókat tartva mindketten kiválóan teljesítettek, és közel egyszerre lépték át a gerjedéshatárt. A különbség az, hogy a Beta 8 kHz, míg az Opus 89-es 4 kHz környékén indult el először. A gyakorlatban használatos hangerő arányoknál vizsgálódva csak úgy lehetett fütty és sípszóra bírni a mikrofont, ha az elkezdett „belenézni” a monitorládába. És ez mindkét mikrofonra ugyanúgy igaz. Extrémebb körülmények között mindketten hozták a papírformát. A Beyer többet tűr oldal irányból, kevesebbet a csatlakozó felől. A Shure pont fordítva.
Az Opus 89-et több hangszernél is próbára tettem. Az egyik legnehezebb terepen, a tranziensek és felharmónikusok szigorú arányai között, a zongorában is használhatónak bizonyult. Monitorozhatóság szempontjából sokkal jobb eredményeket produkált, mint az általam legtöbbet használt stúdiómikrofonok, amellett hogy hangban nem maradt el tőlük.
A fémes érzetet kölcsönző felharmónikusok széles spektrumú finom emelése nem minden hangszernek és stílusnak tesz jót. De ha a gyártói ajánlást követjük, és pop illetve rock stílusban játszó énekesek elé tesszük, hiánytalanul és arányosan hallhatunk meg minden összetevőt, ami könnyen kiemelhetővé teszi a zenéből az emberi hangot. Vannak olyan termékek, ahol a tervezés és gyártás olyan jól összehangolt precíz folyamat, melynek eredménye sikerre visz egy márkanevet. A Beyerdynamic Opus 89 is egy ilyen darab.