Jon Gomm jelenleg a világon az egyik legmeghatározóbb perkusszív akusztikus gitáros-énekes.
Olyan komplex módon szólaltatja meg dalait egy szál akusztikus gitáron, hogy azok teljes zenekari hangszerelésként hangoznak. Technikai zsenialitása sohasem öncélú, minden kompozíciója mély érzelmekkel teli. Néhány hónapja a Mezzoforte Hangszeráruházban tartott workshopja alkalmával találkoztunk és abban maradtunk, hogy e-mailben folytatjuk majd a beszélgetést.
Borbély Tamás: Nagyon fiatalon kezdtél el zenélni. Mi volt az első inspirációd, ki volt az első hősöd, akin keresztül megtapasztaltad a zene csodáját?
Jon Gomm: Kétéves koromban szerettem volna egy gitárt, de akkor még túl kicsi voltam, ezért a szüleim vettek nekem helyette egy ukulelét. Frusztrált a dolog és darabokra törtem, így hát végül kaptam tőlük egy feles méretű klasszikus gitárt és találtak nekem egy tanárt is, ami létfontosságú volt.
Az első gitárhősöm Paul McCartney volt, ami persze furán hangzik, mivel ő elsősorban basszusgitáros volt a zenekarban, de nagyon szerettem a Beatlest és ő volt a kedvencem. Annyira kicsi voltam, hogy valószínűleg nem tudtam megkülönböztetni a gitárt a basszusgitártól.
Fotó: Tom Martin
Kezdetben elektromos gitáron is játszottál, illetve a Guitar Institute-ra és a Leeds-i College of Music-ra is jártál. Hogyan jutottál végül odáig, hogy szólóban játszol akusztikus gitáron? Milyen úton találtad meg önmagadat zenészként?
Ezekben az intézményekben főleg elektromos gitáron játszottam, mert azt tanították. Különböző stílusokról és technikákról tanultam és mellette persze sok-sok elméletet. A mai napig használom az akkor felszedett tudást. Amikor hallgató voltam, lakbért kellett fizetnem, tehát lényegében minden fellépést elvállaltam, amit csak lehetett. Úgy tűnt, hogy az akusztikus fellépéseket sokkal könnyebb volt megszervezni, mert azokat egyedül is meg tudtam csinálni. Emellett átéltem a dolog kreatív szabadságát is. Még ha feldolgozásokat is játszottam, magam választhattam meg, hogy mit játszok, és hogyan játszom. Amikor pedig a saját dalszerzésre került a sor, akkor valami valóban egyedien fejezhettem ki magam, nagyon direkt módon. Progresszív módon kísérletezhettem a zenében. Perkusszív technikákat alkalmaztam, hogy nagyobb hangzással töltsem meg a teret, miközben egymagam játszottam. Akkoriban ez nagyon újszerűnek számított, a legtöbben még nem láttak embert így játszani, szóval sokak számára érdekes volt. Ugyanakkor bizonyos embereket ez elriaszt – ők a gitárt csak gitárnak szeretnék hallani, anélkül, hogy elvonnák a figyelmüket a többi „villantós” dolgok. Ez érthető is, azt leszámítva, hogy én sohasem akarok senkit lenyűgözni, csupán úgy zenélek, ahogyan szeretnék.
Fotó: Sós Gábor
Az Ibanez nemrég hozta ki a te saját signature hangszeredet, a JGM-11-et. Mi ennek a története?
Tinédzser koromban az Ibanez megszállottja voltam. Az összes gitárhősöm Ibanezen játszott – Joe Satriani, Steve Vai, Jennifer Batten, Richie Kotzen, Paul Gilbert. A helyi gitárboltból hozott katalógusból kivágtam a képeket és a szobám falára ragasztottam őket.
Amikor megkerestek, hogy játsszak az ő hangszerükön elsőre nem is voltam biztos a dologban. Akkoriban volt egy gyönyörű signature hangszerem egy másik cégtől, de miután hosszabban beszéltem az Ibanezzel, rájöttem, hogy reális víziójuk van egy modern technikára alkalmas fingerstyle gitár megalkotásával kapcsolatban. Nem csupán azt akarták, hogy endorserként játsszak a hangszerükön, hanem velem együtt szerettek volna a nulláról tervezni egy gitárt. Ez egy bátor és briliáns terv volt és én egyszerűen a részese szerettem volna lenni.
Aztán az egyik évben, amikor megjelent az új Ibanez katalógus én voltam a címlapján. Az volt ám a nagy pillanat! Nagyon büszke vagyok rá és szerencsésnek tartom magamat.
Fotó: Sós Gábor
Hogyan történik a dalszerzés nálad?
Két különböző munkafolyamatom van a komponálással kapcsolatban. Az első, amelyet talán úgy nevezhetnénk, hogy a „tisztán kreatív” fázis, gitár nélkül. Ennek során témát, értelmet, vagyis célt keresek egy dal születéséhez. Egy történetet, amit el akarok mesélni, vagy egy gondolatot, érzést, amit ki akarok fejezni. Ezután szavakat írok, dalszöveget, dallamokat, majd az egész hangzás ügyében hozok döntést. Ezalatt nem a technikát vagy az elméletet értem, hanem az ízt, és az érzetet. Sokszor gondolkozom zenei stílusokban, vagy akár előadókban. Folk, metal, jazz, vagy trip-hop lesz ez? Gyors lesz, lassú lesz, sötét vagy világos, intim bensőséges vagy nagyszabású, monumentális? Talán ekkor már jön egy groove, bass-line, vagy akkordsor.
Fotó: Sós Gábor
A második fázis a technikai oldala. Gitárra hangszerelem a dalokat, kísérletezem a hangolással és a technikákkal, hogy létrehozzam azt a hangzást, ami a fejemben van. Ennek során eléggé őrült megfejtésekre juthatok a gitáron, de minden a dalt szolgálja: a dallam, a groove és az atmoszféra. Szóval remélhetőleg ez működik. Legtöbbször igen! Érzelmileg kell kifejeznem magamat, de ki kell elégítenem a „gitár-shredder” oldalamat is – azt a videójáték-szerű kényszert, hogy állandóan új kihívás elé állítsam magamat.
Van örökös kedvenc zenészed, illetve dalszerződ? Kiket hallgatsz mostanában, kik mozgatnak meg?
Van pár nagyság a „Pantheonomban”. Michael Hedges nagyon fontos nekem. Az akusztikus gitár progresszív megközelítése tekintetében ő számomra a forrás. Ő bővítette a határokat alternatív hangolásokkal, technikával és elektronikai dolgokkal, melyekkel az akusztikus gitár egy folk hangszerből valóságos egyszemélyes zenekari hangszerré válhatott. Szeretem Jeff Buckley-t, Joni Mitchellt, Björköt – azokat a művészeket, akiken azt érzem, hogy nagyon személyes dolgokat fejeznek ki, de nem félnek a hangzásokkal, technikával és a harmóniákkal való kísérletezéstől, mely valami újhoz vezet, nem pedig a kliséket ismételgetik.
Gitározás terén mi motivál manapság, miféle dolgokat gyakorolsz?
A legnehezebb dolgok, amelyeket tanulok, azok a saját új kompozícióim. Sohasem tudom eljátszani az új dalaimat! Rengeteget kell gyakorolnom őket és az első néhány alkalommal, amikor előadom őket élőben, elég borzasztóak. A legfontosabb dolog, hogy sohasem szabad leállni másfajta zenék hallgatásával. Ezáltal mindig új hangzásokat és ötleteket fedezek fel, melyeket megpróbálhatok beépíteni a szókészletembe az akusztikus gitáron.
Fotó: Tom Martin
Melyek a jövőbeli terveid?
Mindig írok, de nem vagyok eléggé összeszedett, hogy valami nagyobb szabású jövőbeli tervet szövögessek. Úgy dolgozom a dolgokon, ahogyan felbukkannak. A pillanatban kell, hogy inspirálódjak, nem tudok parancsra alkotni. Utálom a határidőket! Sokat írok az olyan ismert témákról, mint a szerelem vagy a halál. Ha-ha! Azt hiszem, mindig csak annyit szeretnék, hogy szeressem azt a dalt, melyet legközelebb megírok, és hogy húsz év múlva is még mindig szeressem. Ha még egy pár ember szereti, akkor még jobb, de ezt nem tudom irányítani, szóval továbbra sem szabad félnem attól, hogy őszintén írjam a saját zenémet, hogy aztán a végén az óceánba lökhessem… remélnem kell, hogy tud majd úszni.
Jon, köszönöm az interjút! Minden jót kívánok!
Az interjú először a Zenész Magazin 2025. áprilisi, 249. számában volt olvasható.