ZÓRA hazai pályafutása nem hétköznapi módon indult. Első koncertje rögtön egy szólókoncert volt 2022 tavaszán a Magyar Zene Házában.
Annak az évnek az őszén az A38 Hajón is fellépett és még abban az évben ő kapta az év felfedezettjének járó Fonogram-díjat. 2023 tavaszán a MOMkultban adott telt házas koncertet Miles Jay és Barabás Lőrinc társaságában, majd a Várkert Bazárban koncertezett két ugyancsak telt házas esten. Az idei éve is a nagykoncertekről szólt, a helyszín előbb az Akvárium majd ismét a Magyar Zene Háza volt, ősszel következett a csúcspont, koncert a MÜPA nagy hangversenytermében. Az idei ősz másik fontos eseménye a Pécsi Kodály Központban megrendezésre kerülő koncert volt. Úgy éreztük, hogy éppen ideje olvasóinknak is egy kicsit közelebbről bemutatni a kétlaki életet élő, Amerikában és idehaza is sikeres dalszerző-énekesnőt.
Fotó: Josh Webb
Nagyon nehéz lehet, hogy egyszerre két helyen is építed a karrieredet, hiszen Amerikában és itthon is ismert énekesnő vagy. Mesélnél arról, hogyan alakult ez így, és hogyan lehet két földrészen is helyt állni?
Nyolc éve költöztem Los Angelesbe, és egyáltalán nem volt tudatos döntés, hogy én egyszerre két helyen próbáljak karriert építeni. Az itthoni történet egészen véletlenül és organikusan indult el, az Iszom a bort című Kollár-Klemencz László dal élő felvételével, amit feltöltöttem az internetre, nagyon sok emberhez eljutott, és ez inspirált arra, hogy még több dalt adjak ki. Tudatosult bennem, hogy van itthon egy közönségem, akiktől nagyon sokat kaptam, és szeretnék nekik én is mindent megadni, amit csak tudok. Eközben persze nem szeretném elengedni a Los Angeles-i szálat sem, és most van az az időszak, hogy érdemes onnan is nézni kicsit a világot. Én is hiszek abban, hogy ott bármi megtörténhet, mert az egy ilyen hely, de ez csak akkor működik, ha ott vagy…
Így alakult ki, hogy egyszerre próbálok két helyen is jelen lenni. Bár kapok olyan tanácsokat, hogy koncentráljak csak egyre, én mégis abban hiszek, hogy mindkét helyen dolgom van… Azt vettem észre magamon, hogy attól függően, mennyit fogok fel a világból, annál több lehetőséget látok, annál több ötletem van… Voltak időszakok, amikor csak a dalírásra, kreatív dolgokra fókuszáltam. Mostanra ez változott, a koncerteknek is köszönhetően egyre inkább érzem, hogy megtaláltam magam, hangzásban és életérzésben is, és minden mást pedig lépésről-lépésre alakítok. Most például van egy új dalom, és annyira hiszek benne, hogy az, amennyire én szeretem, befolyásolja a sorsát. Ezt szeretném magamból sugározni a világ felé. Nagyon fontos a belső motiváció és Los Angeles az a környezet, ahol ez a fajta gondolkodás megerősödik az emberben.
Fotó: Josh Webb
Tudom, hogy egészen más az amerikai közönség, mint a magyar, hogyan lehet ezt menedzselni? Kell változtatni kicsit az adott közönség kedvéért?
Erről egy üzenet jut eszembe, amit a telt házas MÜPA koncert után kaptam. Azt írta valaki: „...sose felejtsd, hogy sehol nem fognak úgy szeretni, mint itt Magyarországon.” Én ezt nagyon jól értem, mert nem azt mondta, hogy „annyira”, hanem hogy „úgy”, ami nagyon nagy különbség, és én is így érzem. Megszerettem, és érzem az itthoni közönségem, ahogyan kifejezik magukat kommentekben és a koncerteken, az nekem nagyon sokat ad. Olyan mélység van a közönségemben, ami miatt én nagyon felnézek rájuk és hatalmas önbizalmat ad, ami része annak, hogy én ki vagyok a színpadon. Visszakanyarodva a kérdésre, mi a különbség, vagy hogy nekem másnak kéne-e lenni, szerencsére ezt nem érzem. A cél az, hogy én ugyanaz maradhassak, de igyekszem tudatosnak lenni és jó értelemben igazodni, ami nem jár kompromisszummal vagy önfeláldozással. A magyar dalok mélyebbre tudnak jutni és remélem, hogy ami itthon létre tudott jönni, az nemzetközi szinten is létre jöhet majd.
Fotó: Szentendrei Antal
Akkor egy kicsit „szakmázzunk”, mikor kezdtél el dalokat írni?
18 éves voltam, amikor az első dalomat írtam, zongorával. Nagyon könnyen kicsúszott belőlem, azóta is azt élvezem a legjobban, ha szinte egyből egy kész dal születik, és nem kell rajta gondolkoznom. Az alkotás óta egy kicsit több értelme lett mindennek; a zenének, az útnak… az érzéseknek, amiknek egy dal olyan, mintha abban szabadon élhetnének, és engem kicsit békén hagynak, megpihennek bennem.
A dalaid zenéjét és szövegét is te írod?
Nagyrészt igen. Mostanában attól érzem magam felhatalmazva arra, hogy emberek előtt énekeljek, hogy vannak dalok, amiket csak én tudok átadni, elmesélni. Még ha nem is mindig tudom miről írom, rajtam keresztül érkeznek, és ezért nagyon vigyázok rájuk. Egy dalon belül sokkal szívesebben szólalok meg, mint más módon. Abban érzések vannak, amik időtállók, és bízom a helyben, ahonnan jönnek. A véleményem, megítélésem mindig változni fog, az maradhat kimondatlan.
De szeretek másokkal is közösen dalt írni, főleg a zenét. Ha valaki valamilyen hangszeren megírja az alapot vagy éppen egy hangzást, én arra ráengedem magam, improvizálok, majd megkeresem benne a tudat alatt elsőre odakerült valódit. Sokszor így születik meg a dal. A szöveg szinte mindig az „enyém”.
Vannak visszatérő szerzőtársaid?
Volt rá példa, hogy egy-egy időszakra megvolt az alkotótársam, akivel sok mindent hoztunk létre együtt. Ezek már lezárultak, és csak dalok maradtak belőle. Nincsen fix alkotótársam, de vágynék rá. Inkább zenésztársaim vannak, akikkel néha alkotunk, ilyen Miles Jay, aki az egyik legizgalmasabb zenész Los Angelesben, akit ismerek. Vele szinte bármikor tudunk, ha hangszerhez nyúlunk.
A dalokat zongorán komponálod?
Legtöbbször igen, de néha már gitárral is, néha csak a levegőbe jön valami, amit telefonnal felveszek. Néha az elemes kis szintimmel, amiben több hangzás van, mint a zongorában és néha pedig valakivel…
Elképesztően karakteres a hangod, és jól bánsz vele, tanultál valaha énekelni?
Balássy Bettihez jártam még nagyon fiatalon néhány évig, illetve az Újpesti Zeneiskolába, és Amerikában a gimiben tanultam énekelni. Az sokat segített, hogy Bettivel minden dalt rögzítettünk, és megtanultam visszahallgatni magam, és abból tanulni. Vele nagyrészt azokat a dalokat énekelhettem, amiket nagyon szerettem és angolul.
Fotó: Szentendrei Antal
Látom, hogy a hazai zenei élet kiválóságai is fellépnek a koncertjeiden. Vannak állandó társaid, vagy inkább szívesen játszol változó formációkkal, zenészekkel?
Az én itthoni történetem úgy alakult, hogy előbb lett igény a közönségben és bennem is arra, hogy fellépjek, mint hogy a produkció meglett volna. Ez nagyrészt a már említett gyönyörű Kollár-Klemencz László dal, az Iszom a Bort élő felvételének volt köszönhető, ami a YouTube-on keresztül nagyon sok emberhez eljutott az én verziómban, melyben Barabás Lőrinc trombitál, és Miles Jay bőgőzik.
Első koncertem egy szóló koncert volt a Magyar Zene Házában 2022 tavaszán. Ott eldőlt, hogy ez az egymagam felállás is működik, és marad is. Ugyanakkor azóta keresem a zenészeket, akiket inspirálni tud a zeném, és akikkel jó együtt. Tavaly ősszel volt az első olyan koncert a Várkert Bazárban, ahol már azok voltak velem, akik most is a Müpában. Kertész Endre csellón; Endre elképesztő zenész. Vad, nincs benne megfelelés, keresi az újat, a felfedezetlent, provokálja a hallgatót, önmagát, és közben olyan gyönyört képes kihozni a 200 éves csellójából, hogy azok is sírnak, akiknek már nagyon régen nem sikerült.
Mészáros Ábel, gitáron, ő a legfiatalabb, és pont a napokban ültem össze vele, hogy megmutassa a saját dalait. Olyan érzékenység van a hangjában, gitározásában, amit ilyen közelségből rég tapasztaltam. Ez mindennél fontosabb, és szeretném, hogy ezt érezzék a zenészek. Ki kell emelnem Miles Jay-t, aki már a MOMkultban színpadra lépett velem itthon másfél éve, és most a Müpában is velünk volt. Los Angelesből érkezett két héttel a koncert előtt, segített zenei rendezni, és olyan energiát, profizmust, hitet és zeneiséget rakott hozzá a meglévő produkcióhoz és hozzánk, amiből rengeteget tanultam, amitől a Müpában ülő összes ember minden rezdülésünket kísérte, és amiért teljesen biztos vagyok abban, hogy minden megtörtént, aminek meg kellett.
Éreztem ezt az energiát a többieken, Háló Gerin és Heigl Lacin is. Geri van mellettem a legrégebb óta, aki dobos, de multiinstrumentalista, és ő maga is művész, még ha jól is titkolja néha. Laci pedig egy Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas nagyon tehetséges bőgős, basszusgitáros, billentyűs, és egyre jobban kezdem őt is megismerni zeneileg, emberileg. Nagyon nagy élmény volt a Quimby előtt zenélni a Budapest Parkban szeptember végén a záróbulin, és annál még hihetetlenebb élmény volt a Most múlik pontosan c. dalt együtt énekelni Kiss Tibivel és persze mindenkivel a nézőtéren. Tibinek a lelkét legalább annyira csodálom, mint a hangját, a sorait…
Kollár-Klemencz László már másodszorra volt a vendégem, először a Magyar Zene Házában tavasszal lepte meg a közönségemet, és most októberben a Kodály Központban Pécsen volt velem a színpadon. Nagyon inspirál engem az ő művészete, ahogy ő fejezi ki a zenét önmagán keresztül, ahogy engedi, más és mégis ismerős és ősi. Barabás Lőrinc, jazz trombita művésszel Los Angelesben találkoztam néhány éve, és a mai napig elcsodálkozom azon a jelenségen, ami ő. Megtisztelő minden alkalom, amikor együtt zenélhetünk, és örülök, hogy a Müpában ő is ott volt velem a színpadon november 8-án, és megmozgatta bennünk mindazt, amit csak kevesen tudnak…
A közönségednek tényleg nagyon mélyre mennek a dalaid, az az érzésvilág és hangulat, ami árad belőlük, a magyar embereknél nagyon betalál, megvan a kulcs hozzájuk, és ezért is nagyon kötődnek hozzád. Nem feltétlenül sok előadó mondhatja el magáról, hogy ennyire megérinti a közönséget. Van bármilyen felépített terved és elképzelésed arról, hogy milyen irányokban próbálkozol Amerikában, hogy ott is elérd ezt a fajta ragaszkodást?
Ötleteim vannak, de szeretem a véletlenül megtörténő dolgokat, mert egyfajta hitet ad, hogy jó úton járok. Nem biztos, hogy meg kell terveznem, hogy minek kellene történnie, nem feltétlenül egy stratégia mentén kell haladni. Ami elkerülhetetlenül fontos, hogy több dalt adjak ki, aminek rajtam kívül semmi akadálya, mert szerencsére nagyon sok van. Jövőre elsősorban erre fogok koncentrálni, és olyan dalokat rakok össze egy csomagba, amiket nagyon szeretek, és ott van bennük egy életérzés, amire nagyon rá lehet csatlakozni.
Milyen a te világod?
Szerepet kap benne az érzelem és az önkifejezés hangulata. Nem is annyira a zene, amire nagyon könnyen rá lehet hangolódni, hanem az érzelem és hangulat, amiben el tudsz merülni.
Az itthoni sikerek erősítettek a hitedben, vagy ahogy egyre tapasztaltabb lettél, magától alakult?
Idén Los Angelesben töltöttem a nyarat, és ez egy nagyon inspiráló időszak volt. Egy kicsit több időm maradt arra, hogy megálljak és átgondoljam, mi az, ami nekem jó, amit én szeretek. Át kellett gondolnom, hogy ne a megfelelés hajtson, hanem hogy én ezt nagyon szeretem, magam miatt. Ha tudatosítom, hogy ez nekem jó, és ezt én akarom, akkor tudom csak hosszú távon csinálni. Mivel nem annyira szokványos, ahogy történnek itt Magyarországon velem a dolgok, ezért nem egyértelmű, mik a következő lépések. Ez nekem kicsit ijesztő, és közben nagyon szép is. Eddig minden nagyon természetesen jött, és ezért nagyon hálás vagyok az itthoni közönségnek. Ami most zajlik, egy nagyon őszinte kapcsolódás velük, és nekem ez már önmagában nagyon sokat adott. Amikor csak magamnak írom a dalokat, az is mély élmény, de amikor másokban is megmozdít valamit, az nagyon szép, és remélem ez így fog folytatódni. Lehet, hogy ez életem legjobb része, és ezt talán fel is fogom…
Köszönöm az interjút!
ZÓRA Facebook: https://www.facebook.com/urbanyizora
ZÓRA YouTube: https://www.youtube.com/@zoraurbanyi
Címlapfotó: Szentendrei Antal
Az interjú először a Zenész Magazin 2024. decemberi számában jelent meg.