zenesz_logo.png



Pat Metheny zenei pályafutása, népszerűsége több mint 40 év óta töretlen. A zenészvilág olyan csillagaival játszott, alkotott együtt, mint David Bowie, Joni Mitchell, Ornette Coleman, Bruce Hornsby, Carlos Santana vagy Herbie Hancock. November 4-én a MOM Sportban hallhatta a zeneszerető közönség.

 

pm3115_700x.jpg

 

 

Amikor 1985 áprilisában a Pat Metheny Group a Budapesti Kongresszusi Központban koncertezett, a híre és zenéje már messze megelőzte, bár akkortájt a kommunikációs csatornák kicsit másképp működtek. Az akkori zongoristánk, konzekvensen „Metényinek” aposztrofálta, így először azt hittem, hogy magyar származású. (Ebben talán az is közrejátszott, hogy a zongoristát Hetényinek hívták – évekkel később pedig felvették a Berkeley-re, de az egy másik történet.)

 

Ez a bizonyos ’85-ös koncert a mai napig emlékezetes számomra, és azt hiszem, még sokak számára, mert ilyen zenét, ilyen minőségben, addig élőben még soha nem hallottam. Teljesen elvarázsolt, és itt nemcsak a szélesen áradó szinti hangokra és a gitár szintetizátor használatára, hanem a dallamvilágra, a hangszerelésre és a megszólalásra gondolok. Úgy éreztem, mintha egy másik bolygóra csöppentem volna, napokig a hatása alatt voltam.

 

Aztán 1991-ben a Budapest Sportcsarnokban ismét volt szerencsém hallani őket, egy nagyszerű koncerten, de – feltehetően a koncerthelyszín adottságai miatt – ott a PMG csodálatos zenéje már nem vágott úgy földhöz, mint a Kongresszusi Központban. Azóta Pat Metheny számos alkalommal játszott Budapesten, de csak most, a MOM Sportban rendezett november 4-i koncerten láttam újra élőben a Get Closer Concerts jóvoltából.

 

 

pm3120_700x.jpg

 

 

Tudtam, hogy minden jegy elkelt, mégis jó volt látni, hogy mekkora tömeg gyűlt össze a koncert előtt egy jó órával. Ilyenkor egy kicsit mindig meglepődök, hogy széllel szemben – értsd televíziós és rádiós zenei borzalmak – még mindig ennyi ember?

 

Az elmaradhatatlan 42 húros Manzer Picasso gitáron egyedül előadott kompozícióval – Make Peace – nyitotta Metheny a koncertet. Gyönyörűen szólt a hangszer, és ez a dal is azok közé a Metheny szerzemények közé tartozik, amit műfajilag elég nehéz lenne – és nem is kell – besorolni sehová. A szám végére belopakodott a zenekar, a bőgő belecsapott a So May It Seceretly Begin basszus témájába, és jöttek sorban a karakteres Pat Metheny dallamok. Az ezt követő háromnegyed órában a művész csak Daniel Slaman gitárján játszott, ezen szólaltatta meg – a felállásból következően időnként újszerű felfogásban – kompozícióit.

 

Metheny virtuóz technikáját nem kell magyarázni, bár az olyan tempós számoknál, mint a What Do You Want, amit még Michael Breckerrel is játszottak, az ember nem tudja kivonni magát a hatása alól. Azonban mégsem az elképesztő technika, amit Metheny-ben leginkább csodálok, hanem kompozícióinak dallamvezetése, harmóniavilága.

 

 

 

pm3070_700.jpg

 

 

Valahogy mindig úgy vezeti a melódiát, hogy bizonyos pontokon valamilyen váratlan irányba lép, ami bár szokatlan, de mégis jó érzéssel tölti el az embert, újnak, de szinte logikusnak érezem, és azt is pontosan tudom, hogy ilyet még nem hallottam. Úgy viszi új utakra a hallgatóját, hogy az új természetesnek és szépnek tűnik. Ugyanezt érzem a harmóniameneteiben. Egy darabig jól követhető, aztán jön a Metheny fordulat, ami nem feltétlen következik a jazz megszokott harmóniavilágából, de nem erőltetett, viszont újszerű és magával ragadó.

 

Ezek a jellegzetes fordulatok egyaránt megfigyelhetők a viszonylag egyszerűbb, populárisabb és az összetettebb, bonyolultabb kompozícióiban is. Leginkább a lassabb, líraibb dalokban érvényesülnek igazán, de fellelhetőek a gyors, swinges, vagy latinos lüktetésű szerzeményeiben is.

 

Visszatérve a MOM Sportba, a második harmadik számnál már nagyon vártam, hogy majd összeáll egy arányos, kiegyensúlyozott, teltebb hangkép, de sajnos ez csak időnként, főleg a piano részeknél vagy akkor valósult meg, amikor Metheny elektroakusztikus gitáron játszott.


Összességében kevés volt a mély, a zongora, amikor nem szólózott, akkor eltűnt a mixben, a dobból sokszor csak a cinek domináltak, bejött az, amitől kicsit tartottam: ez a tulajdonképpen akusztikus zene egy sokkal intimebb teret igényel, vagy olyan akusztikájú termet, ahol egy lényegesen nagyobb PA rendszerrel jól vissza lehetne adni a produkció minden részletét.

 

Elképzelhető, hogy egészen közel a színpadhoz, középen, jobban szólt, de balközépen, pont a zongora vonalában ülve a terem hangvisszaverődései keményen beleszóltak a hangzásba. Kísérésnél a zongora háttérbe szorulása annál is fájdalmasabb volt, mert Gwilym Simcock, a fiatal brit pianista szólójátéka izgalmas, újszerű és briliáns, nem véletlenül tartja Metheny őt az egyik legjobb zongoristának, akit valaha hallott.

 

 

pm3169_700.jpg

 

Hüvelykujjal fogja a basszust

 

 

Metheny híres a meleg, selymesen lágy elektromos gitár soundjáról. Rajongója a korai Gibsonok hangzásának, a klasszikus Charlie Christian pickupoknak. Nos, pont ez az egyedi melegség veszett el valahol a MOM Sport visszhangos falai között. A Slaman gitár végig jól hallhatóan szólt, de az a gyönyörű tónus, amit szinte bármelyik Metheny videón vagy DVD-n hallhatunk, a közép frekvenciák túltengése miatt sajnos nem igazán jött át. Az est folyamán többször is felvette az elektroakusztikus gitárt, és ezek voltak talán a legszebb pillanatok. Ilyenkor Metheny játékának a legkisebb dinamikai finomságai is hallhatóvá váltak.

 

Metheny a 2017-es turnéjával kapcsolatban korábban azt nyilatkozta, hogy a koncerteken bármilyen szám elhangozhat, régiek és újabbak, még azt is el tudja képzelni, hogy „egész este egy album dalait játsszák”. Nos, ez nem így történt, igaz, volt miből válogatnia, elképesztő mennyiségű lemez és szerzemény jelzi majd öt évtizedes pályafutását. Amikor egy-egy ismerős dallam a felvezetésből kibontakozott, a közönség hatalmas ovációval jelezte, hogy tudja, ismeri, de a hangszerszólóknál is „vették a lapot”.

Igazi élmény volt a Tell Her You Saw Me című ballada, amit Simcock külön zongoradarabnak beillő terjedelmes intrója vezetett fel. Később Metheny duettet játszott a végig kimagaslóan teljesítő, elképesztően muzikális és stabil Linda May Han Oh bőgőssel, majd régi harcostársával, Antonio Sanchezzel adták elő a Question and Answert. Sanchezről tudni kell, hogy nem csak elképesztően jó dobos, de a négy Oscar díjat nyert Birdman című filmben hallható mellbevágó dob sound track is az ő nevéhez fűződik.

 

 

pm3137_700.jpg

 

 

Azt sejtettem, hogy Metheny korai szerzeményeit nem fogom ezen a koncerten hallani, legalábbis az eredeti felfogásban, hangszerelésben nem. Az első ráadásban – amit a szűnni nem akaró vastaps előzött meg – Metheny egy szál akusztikus gitárral, összefűzve játszotta el a mára már szinte örökzöldnek számító klasszikus számait a Medley-től kezdve a This Is Not America-n át a Last Train Home-ig bezárólag. A közönség persze nem érte be ennyivel, és még egyszer visszatapsolta a zenekart is, így a Song For Bilbao szintetizátoros gitárral megszólaltatott témája zárta az estét. A záró tételben hallhattunk egy újabb fantasztikus Sanchez dobszólót, és egy szólóban Linda May Han Oh is megmutatta, hogy a basszusgitárral is elég jó barátságban van.

 

 

pm3201_700.jpg

 

 

Pat Metheny egyetlen koncerten nem ismerhető meg, csak pillanatfelvételt kaphatunk arról, hogy éppen merre halad, és abból mit mutat meg nekünk. Ezért örülök, hogy ott lehettem ezen a koncerten, és boldoggá tesz, hogy hallhattam az évtizedekkel ezelőtti Metheny-t is élőben. Ő igazi újító, fúziós zenész, a szó legjobb értelmében, nem gátolják műfaji korlátok, nem igazodik a jazz kánonhoz. És még valami: a zenéje akármilyen hangszerelésben, felállásban szólal meg, sugároz valami megfoghatatlan optimizmust és örömöt, ami még akkor is érződik, ha gitárjára hajolva épp egy lassú balladával varázsol el.

 

[ -tkeres- ]

 

Fotó

Sós Gábor
photo & graphic design
www.sosdesign.hu