A blues határainak feszegetése egy remek koncerten, avagy miért élmény Josh Smith-t trió formációban hallgatni…
Nem tudom megítélni, hogy idehaza a közönség és a zenészek mennyire ismerik és kedvelik Josh Smith amerikai gitárost, de én már pár éve rábukkantam a videóira a YouTube-on, és azóta tudatosan keresem a Josh Smith felvételeket. Amikor még a tél végén megtudtam, hogy az Analog Music Hall-ban koncertezik júniusban, már akkor elhatároztuk fotósunkkal, hogy erre a koncertre elmegyünk. Smith trió felállásban turnézott Európában, és így nálunk is ebben formációban lépett fel, basszusgitáron Travis Carlton, dobon Gene Lake játszott.
Nem volt előzenekar, így 15 perccel a meghirdetett időpont után minden különösebb felhajtás nélkül belecsapott a zenekar. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy bő két óra blues, viszonylag kevés énekkel nem lesz-e egyhangú, de így utólag már a feltételezés is rosszul hangzik, mert ez a koncert az egyik legjobb volt, amit az utóbbi években hallottam.
Már a kezdés is kissé eltért attól, amire számítottam, mert az első számot nagyon visszafogott hangerővel kezdték, szinte egy jazztrió megszólalását idézve. A középtempójú, swinges lüktetésű szám – Brown Gatton – pár üteme után már felkaptam a fejem Josh Smith néhol Hammondra, néhol szintetizátorra emlékeztető gitárhangjára. A modulációkkal fokozatosan növekedett a hangerő, majd ismét visszahalkult szinte piano-ra, egy kellemes gitár improvizáció erejéig, és amikor a főtéma visszajött, ismét teljes hangerővel szóltak. Ez a kivételesen széles dinamikai skála az egész koncertre jellemző volt, sokszor és nagyon hatásosan alkalmazták.
A nyitószámot követő 6/8-os bluesban már Josh énekhangját is élvezhettük – autentikus blues-os, elbeszélő dallamok, természetes, sallangmentes előadás. Nem fogom felsorolni – talán pontosan nem is tudnám – a kicsit több, mint két órában elhangzott kompozíciókat, de Josh-nak volt miből válogatnia. Első albumát – még Josh Smith & And The Rhino Cats néven – saját kiadásban jelentette meg 1995-ban és ezt még 11 LP követte. A koncerten nagyrészt a 2010-es évek közepén és második felében publikált albumokról szólaltak meg dalok – Half Blues, Pusher, Where is My Baby – de elhangzott egy B.B. King feldolgozás is.
A 2022-es, legutolsó Bird of Passage c. lemezéről szerintem egy számot sem játszott, de ezen nem csodálkoznék, mert ez az album legalább annyira sorolható a jazz kategóriába, mint a blues műfajába, időtlen hangzású, a régi nagyokat idéző big band hangszereléssel felvett csodálatos alkotás, amire büszke lehet a gitáros. (Bár a koncert során játszottak olyan dalt, amit Smith úgy konferált fel, hogy a lemezen nyolc fúvóssal hangzik el az adott szám, de ők ezt most hárman adják elő.)
A koncert első harmadában a színpadhoz közel, a gitárerősítők oldalán álltam, vagyis a gitárjáték minden rezdülését mind vizuálisan, mind hangzásban jól tudtam követni. Josh Smith játékát nehéz szavakkal leírni, triviális ezt mondani, de hallani kell. Ami a legjobban megfogott, az a mesterien kimunkált, „tiszta” játék – és itt most nem a gitárhangszínre gondolok – hanem arra, hogy a virtuóz, technikás elemekben bővelkedő játékában minden egyes hangot hallani, követni lehetett, és bár a harmónia- és skála „kitérések” váratlan, izgalmas zenei fordulatokat jelentettek, valahogy mégis minden olyan logikus, természetes volt.
Az instrumentális részek – mind a főtémák, mind az improvizációk – erősen feszegették a blues határait, de olyan módon, ami minden különlegessége ellenére magától értetődőnek tűnt. Ugyanez vonatkozik Josh harmóniavilágára, ami a hangszeres részeknél bőven eltávolodott a blues eléggé kötött, tradicionális akkordmeneteitől. Nehéz lenne megmondani, hogy ezek a jazz és swing világából érkező harmóniák – melyek végtelen természetességgel épültek bele Josh Smith játékába – hozzák magukkal a gitáros különleges dallamvilágát, vagy az egyéni dallamvezetés lett szépen megharmonizálva. Valószínűleg ezen a szinten ez már nem szétválasztható, jön magától…
Josh két gitárt használt a koncerten, az egyik, amin többet játszott, az Ibanez által számára készített FLATV1 signature hangszer idén bemutatott Ibanez FLATV2 változata volt, melyen a nyaki pozícióban már egy Seymour Duncan humbucker található single-coil pickup helyett. A másik egy 1957-es Fender Stratocaster (Ron Ellis szedőkkel). A színpadon két Morgan Dual 40 fej-láda összeállítás szólt, Smith 15 éve használja a Morgan erősítőket, bár időnként Two Rocks, Fender és Vox kombókkal kombinálja. Egy gitárhangzást sem könnyű szavakkal leírni, de Josh Smith-nek sikerült egy teljesen unikális saját soundot kialakítania. Nyilván a legfontosabb összetevő, a „kézből jövő hang”, Josh pengetővel és a 3-as 4-es ujjával is penget. Ezt a pengetési módot sokan használják, de az ő esetében valahogy mégis másképpen szólnak a gitárok. Úgy éreztem, hogy többnyire csak az erősítők csöves, természetes torzítása érvényesül, és ha használt is overdrive-ot (Poly Flat V), az nem volt túlzott, a hangzás nem volt mosott. Ami az effektek közül talán leginkább dominált, az egy Leslie-szerű Rotary effekt volt, amit egy Eventide H90 Harmonizer állított elő, időnként megfűszerezve egy kis Pitch Shift-tel.
Mindez nagyon technikai megközelítése annak a gitárhangzásnak, amit szerintem még a videók sem adnak vissza, ezt élőben kell hallani, különböző zenei környezetben, különböző dinamikai szinteken és főként folyamatában. Josh Smith nem az a gitáros, aki beállít egy jó soundot, és azzal tolja végig a koncertet, akár egy számon belül is többféle hangzást varázsolt elő gitárjaiból részben „kézből jött”, részben a nagyon okosan megválasztott és intelligensen használt effektparkjából. *
Ejtsünk néhány szót Smith zenésztársairól is! Az amerikai Travis Carlton – aki Larry Carlton gitáros fia és turnézenekarának basszerosa – olyan zenészekkel játszott együtt, mint Robben Ford, Scott Henderson és Michael Landau, egyenrangú társa volt Josh Smith-nek. Remekül szólt kezében a gitár, és láthatólag élvezte azokat a pillanatokat, amikor szólamban vagy uniszónóban csatlakozott Smith gitártémáihoz, basszusszólója pedig élményszámba ment.
A szintén amerikai Gene Lake, akit inkább jazzdobosként tartanak számon, a 90-es években olyan sztárokkal játszott, mint Steve Coleman, Marcus Miller, David Sanborn és Joe Zawinul, ízlésesen kísérte a két gitárost, bár szerintem mind dobszólójánál, mind az egész koncert folyamán eléggé érződött, hogy a jazz világából érkezett. Egy kicsit keményebb, pregnánsabb dobhang és dobolás talán jót tett volna a trió megszólalásának.
A dalok hangszerelése trió szinten példásnak mondható, szépen kidolgozott, pontosan előadott szellemes fordulatok, érződött, hogy egy hosszabb turné utolsó állomása volt az Analog Music Hall. Ha már a hangszerelést említem, hozzá kell tenni, hogy Josh zongoraszerű akkordjátékkal sűrűn megtűzdelt témái, átkötései már önmagukban gitárhangszerelési bravúrnak számítanak.
De vissza a koncerthez… A hangosítás nagyjából rendben volt, bár ezt a rendkívüli belmagassággal rendelkező termet nem lehet könnyű hangosítani. A színpad másik oldalánál is – ahol a basszus szólt – abszolút élvezhető volt a sound, persze basszus túltengéssel, az ének egy kicsi talán lehetett volna több, de összességében a színpad közelében jól szólt a trió.
A közönség vette a lapot, szerintem nagyon élvezték a koncertet, ami érzésem szerint úgy volt felépítve, hogy az első kétharmadban voltak a kicsit „nehezebb”, bonyolultabb számok, és a vége felé jöttek az inkább hagyományosabbnak mondható bluesok, majd a visszatapsolás után ráadásként egy Jimi Hendrix nóta (Angel). Talán az egyik első konferálásnál mondta el Josh, hogy nagyon fáj a bokája, mert valamelyik koncerten a lépcsőn megbotlott, és elesett. Ennek ellenére jó volt nézni, amilyen nagy kedvvel játszott, élvezte saját zenéjét, és ez talán mindennél fontosabb.
Ha minden igaz, Josh Smith júliusban Joe Bonamassa zenekarával fellép a VeszprémFest-en, ami kivételes alkalom arra, hogy két ilyen zseniális gitáros játékát egy este, egy színpadon hallhassuk. Az Analog Music Hall koncerten a trió felállásnak köszönhetően azonban lehetőségünk volt arra, hogy ne csak Josh szólóit, hanem játékának minden elemét élvezhessük, harmóniajátéka és a szólisztikus elemek, riffek olyan összefonódását, amit csak a legnagyobbak tudnak ilyen szinten művelni.
Fotók: Sós Gábor - https://www.facebook.com/sosdesign.hu
* https://www.youtube.com/watch?v=w9Wx2umNYxA
* https://www.youtube.com/watch?v=FgzxhBpfg98