– KERES TIBOR – Már tavaly decemberben kinéztem magamnak az idén július 20-i Toto koncertet, és tudtam, ha csak egy nagy koncertre megyek el nyáron, az a Toto lesz.
És most kicsit gondban vagyok, mert a Toto benne van – és szerintem mindig is benne lesz – abban az öt zenekarban, akiket a legjobban kedvelek, és ahogyan említettem, nagy várakozással mentem el fotós kollégámmal Veszprémbe, a Veszprém Fest utolsó nagyszínpados produkcióját meghallgatni. A dolog már ott félrement, amikor a fesztivál kommunikációs csapata nem vette a fáradságot, hogy egy sms-t vagy e-mailt küldjön az akkreditált sajtósoknak, hogy a koncert a veszprémi időjárási előrejelzések miatt nem az eredetileg meghirdetett szabadtéri História Kertben lesz, hanem a Veszprém Arénában. Így hiába parkoltunk le a História Kerttől félórás sétányira, a célnál egy szolid táblán adták tudtunkra, hogy az Arénában tartják meg a koncertet. Gyalog vissza, irány a sportcsarnok, ahol már parkolóhely nincs (egyik VIP parkoló szinte üres), parkolóból murvás úton ki a mezőre, mezőn leparkol, begyalogol a sportobjektumhoz. Húsz perc lehetett a kezdésig, a színpad előtt a tömeg már szépen betömörült, oda bekavarni már gyakorlatilag nem lehet, meg kedvem sincs. Sebaj, kiválasztottam azt az oldalt, amelyik a két billentyűs és Lukather felől van és lassan befurakodtam, ameddig lehetett.
Steve Lukather, Joe Williams
Amikor a Toto belecsapott az első számba – Girl Goodbye – legalább 6-8 ütem kellett, mire felismertem, hogy mit játszanak, pedig a szám meglehetősen karakteres groove-val kezdődik. Vagyis a hangosítás finoman szólva, nem állt a helyzet magaslatán. A mélyek, basszusgitár, lábdob mosottan szóltak, a billentyű kevés volt, az ének éppen, hogy elég, a pergő az agyamat levitte, a cinek mindenen átszóltak, ha a dobos a tamokat megütötte, égszakadás, földindulás. Ha egy koncerten a lábdob és a basszus nem konkrét, pregnáns és feszes, akkor gond van. Gondoltam majd lassan beáll a dolog – tényleg pocsék a sportcsarnok akusztikája – majd összeáll a hangkép. Jött a Hold the Line, majd Lukather szólóénekével a 99, de a hangzás nem változott. Szerencsére a gitár és a vokálok jól szóltak, a billentyűket sejteni lehetett, az ének – bár nem szólt szépen, de hallható volt, ez elvitte a bulit.
És itt utalok vissza az első mondatra, ahol azt írtam, hogy kicsit gondban vagyok. Nehéz úgy egy koncertről írni, ha a hangosítás rossz, és az ütemről ütemre ismert számok instrumentális részei, bejátszások, közismert riffek, belevesznek a csengő-bongó helyi akusztikai csapdákba, és a zavaros mélyek sűrűjébe. A gitáros kollégánk, aki külön ment és korán ért oda, a színpadhoz közel a tömeg közepén állt, azt mondta koncert után, hogy ott is erős mély túltengés volt hallható, a basszusgitár nem nagyon volt értelmezhető, de amúgy élvezhető volt a koncert, bár azt is hozzátette, hogy az eddig általa hallott nagyjából tíz Toto koncert közül ez szólt a leggyengébben. Mindegy, örüljünk annak, amit hallani lehetett a Toto játékából, gondolok itt elsősorban a kivételesen szépen megszólaló vokálokra, Joe Williams magabiztos szólóénekére, Steve Lukather fergeteges gitárjátékára, és Luke – a Toto egyik védjegyének számító – énekhangjára.
Steve Lukather, Joe Williams és John Pierce
Aki esetleg nem lenne képben az 1977-ben alakult zseniális progresszív rockcsapat körüli utolsó pár év történéseivel, azoknak fontos tudni, hogy 2019-ben, a philadelphiai Metropolitan Opera House-ban adott koncertje után a Toto bejelentette feloszlását. 2020-ban a gitáros és alapító tag Steve Lukather és Joe Williams énekes úgy döntött, hogy a Toto mégis visszatér, azonban az egykori alapító tagok, Steve Porcaro és David Paich billentyűsök úgy határoztak, hogy már nem folytatják együtt a bandával. Így jött létre egy olyan formáció, melyben Lukather és Williams maradt az eredeti zenekarból, basszusgitáron John Pierce, a Huey Lewis & The News korábbi basszerosa, billentyűkön Greg Phillinganes (aki már korábban is sokat turnézott a Toto-val és többször helyettesítette David Paich eredeti billentyűst), szaxofonon, kongán, fuvolán Warren Ham – aki szintén állandó tagja volt a Toto turné zenekarának – játszanak. A második billentyűs Steve Maggiora volt, aki helyett egy pár hónapja a fiatal és remek vokalista, keyboard-os Dennis Atlas erősíti a bandát, a dobos posztján pedig Shannon Forrest remekel, aki már szintén játszott a Toto-val, Keith Carlock távozása után. Ez egy parádés névsor, a legkeresettebb session zenészekkel, vagyis minden adott volt ahhoz, hogy a Toto számok úgy szólaljanak meg, ahogyan azt megszoktuk tőlük.
Na, de vissza koncerthez! A több, mint kétórás koncert során szinte minden nagy Toto sláger elhangzott, így a Pamela, az I’ll Be Over You, Stop Loving You, Georgy Porgy, I'll Supply The Love, Home Of The Brave, eljátszottak olyan élőben ritkán előadott dalokat, mint az A Thousand Years vagy a Dying On My Feet, melyben a szaxofonos Warren Ham is szólót énekelt. Volt renek Jimmi Hendrix feldolgozás – Little Wing – és volt dobszóló, amit sajnos a hangosítás minősége miatt nehéz lenne értékelni. Természetesen a koncert végére hagyták a Rosanna és az Africa c. dalokat, melyek a legnagyobb sikert aratták, tombolt a közönség, ahogy kell.
Greg Phillinganes
Még a Rosanna előtt Steve Lukather bemutatta a zenésztársakat, szellemes volt, ahogy mindegyikük felkonferálása után pár ütemet játszottak az adott zenész korábbi zenekarának ismert dalaiból, így John Pierce esetében megszólalt a Huey Lewis & The News-tól a „Power Of Love”, Greg Phillinganes billentyűsnél a „Beat It” c. Michael Jackson nóta intrója. (Amúgy a Thriller c. Jackson album felvételénél szinte az egész akkori Toto közreműködött.) Következett Joe Williams bemutatása, ahol Lukather elmondott róla minden szépet és jót, majd hozzátette, egy dolgot biztos nem tud a közönség az énekesről, mégpedig azt, hogy fiatal korában egy ismert filmhez és annak lemezéhez adta a hangját, mire Williams elkezdte énekelni az 1994-es Oroszlánkirály rajzfilm Hakuna Matata c. betétdalát a közönség nem kis örömére. Steve Lukather bemutatásakor Joe Williams kijelentette, hogy tudományosan igazolt miszerint Lukather 87%-ban idegen DNS-ekkel rendelkezik, és valamikor 1947-ben az Új-Mexikó-beli Roswell-ben ért földet az űrhajója, és már akkor is gitár volt nála. Nos, ebben lehet valami, mert Lukather olyan tehetség, aki lehet, hogy tényleg alien…
Nekem – Steve Lukather földi ésszel nehezen felfogható gitárjátéka mellett – a koncert legkellemesebb perceit a Joe Cocker-féle With A Little Help From My Friends feldolgozás jelentette. Talán ez volt az a dal, ahol a zenekar olyan széles dinamikai skálán játszott, hogy azt még a hangosítás sem tudta elrontani. Persze lehet azt mondani, hogy nem jó helyen álltam, azért volt pocsék a hangosítás. Átmentem a színpad túlsó oldalára, ott a színpad jobb oldalán ferdén elhelyezett a dob valamivel jobban szólt, mert nem tudott átszólni a hangosításon, de a basszusgitár és más, pl. billentyű, mélyek itt is mosottan szóltak. Amikor sok évvel ezelőtt a Pecsa szabadtéri színpadán hallottam a Toto-t, – még Simon Phillips-szel a doboknál – nem állítom, hogy hibátlan volt a hangzás, de Simon Phillips dobjai külön-külön és egyben is olyan szelektíven szóltak, hogy minden dobütést élvezet volt hallgatni.
2024-ben szerintem a Toto-ra már nem csak, mint egy zenekarra lehet tekinteni. Hosszú pályafutásuk során a több évtized alatt megírt számos zseniális, karakteres dallal és hangszereléssel olyan életművet tettek le az asztalra, amivel kevés zenekar büszkélkedhet. Ha már nem lesz Toto nevű formáció, meggyőződésem, hogy ezek a dalok akkor is a rockkultúra részei lesznek, és más zenekarok játszani fogják, ha kellően jó zenészekkel nyúlnak hozzá. Ahogyan a Beatles vagy éppen a Chicago dalaival is ez történik.
Összességében jó volt látni hallani a Toto-t, Steve Lukather még annál is többet nyújtott, mint amit megszoktunk tőle. És itt nem az egységnyi idő alatt eljátszott hangok mennyiségére gondolok, hanem arra a kivételes hangzásra, amit a Music Man gitárjain produkált, az intelligens kísérésre, a zseniálisan kitalált, dalokat meghatározó riffjeire, valamint a zenével való együttélésre… Annyira könnyedén, minden erőfeszítés nélkül játszik, szinte oda sem figyelve jönnek ki a keze alól a változatos, virtuóz, de dallamos szólók, hogy az ember tényleg elgondolkodik, nem lehet, hogy Joe Williams-nek van igaza, és Lukather tényleg egy másik világból jött?
Az írás először a Zenész Magazin 2024. augusztusi számában volt olvasható.
Fotók: Sós Gábor https://www.sosdesign.hu/