– KERES TIBOR – A korábbi két kényszerű lemondás után idén Paloznakon koncertezett a Level 42 – ezt nem hagyhattuk ki…
Amikor délután elindultunk Paloznakra fotósunkkal, nagy összegben mertem volna fogadni, hogy az eső elmossa a koncertet. Egész úton szakadó esőben vezettem, de valami csoda folytán a Paloznak felé közeledve az eső elállt. Megérkezve a Jazzpiknik helyszínére szalmával vastagon felszórt csurom víz parkolók és koncerthelyszín, valamint 15 fok és szél fogadott bennünket, de legalább az eső elállt.
Incognito
Az előzenekar, az Icognito, 19 órakor kezdett, így már csak röpke 2 órát kellett várni a főszámra, a Level 42-ra. Az Icognito népes, fúvósokkal megtűzdelt tagsága kellemes, helyenként latinos, soul-os, funky-s zenét játszott, amit jó volt hallgatni kb. 15-20 percig, de számomra ez nem az a koncertzene volt, amiért az ember beáll a tömegbe. Így elindultunk a gasztró élményeket felfedezni.
A nálam lévő összes ruhadarabot magamra véve vártam a 21 órás kezdést, valahol a színpadtól 20-25 méterre a tömegben, míg fotós kollégám a fotós „árokban” tartózkodott, hogy a rendelkezésére álló kevéske időben – csak az első 3 szám alatt lehetett fotózni – megfelelő fotókat készítsen. (Amúgy ez a fotó policy nem kivételes, nagyobb bandáknál a „mezei” sajtófotósoknak gyakran csak ennyi idő jut.) Végtelenül hálás voltam Mark Kingéknek, hogy pontosan 21 órakor belecsaptak.
Már a kezdéskor óriási energiák szabadultak fel, úgy rontottak ki a színpadra, mintha a Wembley-ben lennének a 80-as években. Első nóta a To Be With You Again, dübörgött, csattogott és dalolt Mark King basszusa, a lábdob a gyomorban, a fúvósok repesztettek, de a gitár, a billentyűk és vokál mikrofon igen diszkréten szóltak. Megállás nélkül jött a nagy sláger, a Running in the Family az azonos című 1987-es albumukról, és szerencsére a hangkép is kezdett összeállni.
És itt egy közbeszúrás: mint megtudtuk, a zenekar tagjainak nem volt egyszerű magyarországi megérkezésük, előző nap a gépük kétszeri ferihegyi átstartolás után végül késő éjszaka Bécsben szállt le, ahonnan autóval hozták őket Magyarországra, alig aludtak valamit, kialvatlanul, fáradtan érkeztek meg. Mindez azonban egyáltalán nem látszott a produkción… A Running in the Family után végre a közönség is hallathatta a hangját – taps és hangorkán – majd egy instrumentális szám után a középtempójú The Sun Goes Down (Standing in the Light 1983), melyben Mike Lindup billentyűs énekli a verzéket, szerencsére itt már szépen szólt a mikrofonja és a bevezető gitárszóló is megszólalt rendesen. A fúvósok, ahogyan később a többi dalban is, amikor éppen nem fújtak, keményen beleálltak a vokálokba, a gitáros, Nathan King – Mark King öccse – is vokálozott, így helyenként akár négyszólamú felrakások is megszólaltak. A fúvós szekció kihasználtsága példaértékűnek volt mondható, mert vagy az arranzsot játszották, vagy szólóztak, vagy vokáloztak, ha pedig egyik sem, akkor táncoltak, sőt többször a színpad elejére szambázva fújtak, nagyon feldobva a hangulatot.
A szintén középtempójú Children Say (Running in the Family, 1987) után jött a Floating Life, a még korábbi, 1984-es True Colours c. albumukról. Ez is azon dalok közé tartozott, melyek élőben sokkal jobban, erőteljesebben szóltak, mint az eredeti lemezfelvétel. Érdekes volt megfigyelni, hogy lévén ennek a dalnak a hangszerelése sokkal levegősebb, mint általában a Level 42 számoké, mennyivel kifejezőbben és vastagabban szólt Mark King énekhangja, mint a nagyon sűrű, tömör szövetű nótákban. Ebben a dalban ismét egy remek gitárszólóval igazolta Nathan King, hogy nem a testvér jogán van helye a bandában. Jött egy lassú ballada, az It’s Over (Running in the Family, 1987), ami szintén szépen szólt, bár szerintem van a Level 42-nak ennél mutatósabb lassú nótája is…
Ezután a funky lüktetésű Love Games (az első, 1981-es Level 42 c. albumról) hosszú verzióját hallgathattuk meg, itt is megfigyelhető volt, hogy az eredetinél mennyivel ütősebbé vált a fúvósokra is hangszerelt kompozíció. Mike Lindup billentyű-ének unisono improvizációja után egy finom szaxofon szóló következett, majd Mark King percei jöttek, de nem olyan szólóra kell gondolni, mint a YouTube-ról ismert bravúros basszusszóló a Mr. Pink c. szám elején, hanem levegősebb, melyben mélyebb groove- és ritmusvariációk váltakoztak a felső regiszterben megszólaltatott riffekkel és üveghangokkal. Volt, hogy csak a billentyű kísért, majd a dob és a gitár is beszállt, nehéz megítélni, hogy mennyi volt ebből a rögtönzés, mert újra és újra leállt az alap, egy kis időre egyedül hagyva Mark Kinget, majd ismét beindult a funky, majd leállás, mintha vége lenne, csilingelés és üveghangok, és ezek fölött visszajött az ének, végül a forte szinti-fúvós főtémával ért véget a dal. A közönség hatalmas ovációval fogadta Mark King basszusjátékát és az hatásos befejezést.
Az 1985-ös World Machine album címadó dala is úgy lüktetett, ahogy kell, és egy remek harsona szólóval ért véget. A négyütemes basszusgitár/gitár groove-ra épülő Starchild c. dalban (Level 42, 1981) ismét Lindup énekelt, a többiek csak vokáloztak. Ennek dalnak is nagyon jót tett a fúvós hangszerelés, sokkal jobban ütött, mint az eredeti felvétel. Talán itt említeném meg Pete Ray Biggin dobos, tűpontos, fantáziadús játékát, a fúvós bejátszások közötti pár ütem, szellemes és virtuóz kitöltését, technikás riffjeit. Pete egyébként olyan sztárok dobosa volt, mint Chaka Khan, Robbie Williams, Whitney Houston, Amy Winehouse vagy Adele.
A Something About You (World Machine, 1985) is az ismertebb, slágeresebb Level 42 számok közé tartozik, melyben Nathan Kingnek 16 ütemen keresztül ismét alkalma volt megmutatni, hogyan szól Gibson Les Paul gitárja. Egyébként ez volt az egyetlen Level 42 dal, ami felkerült az amerikai Billboard Hot 100 első tíz dala közé, hiszen a Level 42 elsősorban Európában volt nagyon népszerű. Megállás nélkül jött a Heaven in My Hands (Staring at the Sun, 1988) intrója, majd a rockos gitár/basszus groove-ra épülő verze, ami a Level 42-tól megszokott módon vokállal gazdagon dúsított refrén-szerű kórusban oldódott fel.
A dal végén meghajlás taps, ováció, és a zenekar levonul, persze tudjuk, hogy visszajönnek, de tapsolunk, és következik a ráadás. Elsőnek a szintén óriási sláger, a Lessons In Love (Running in the Family, 1987) szólalt meg, majd ezt követte a The Chinese Day (Level 42, 1981) végül a Hot Water (True Colours, 1984) zárta a koncertet.
Ez lenne a koncert krónikája, és akkor pár gondolat a zenéről. Először is jó volt látni, hogy mekkora tömeget mozgatott meg a Level 42 zenéje. És ezt szó szerint kell érteni, mert mindenki mozgott, táncolt, ugrált a nagyjából 35-40 éves dalokra. Nem gondolnám, hogy ez nosztalgia, mert az ott jelenlévők jelentős része még nem is élt, amikor ezek a dalok születtek, vagy slágerek voltak. Az pedig nem mondható, hogy a Level 42 zenéje egyszerű, kétbites muzsika lenne, csak hát ugye lüktet, de nagyon. De a hatása szerintem annak is köszönhető, hogy ez a zene többrétegű, és ügyesen, egyedi módon ötvözi a rétegeket, stíluselemeket. Természetesen Mark King briliáns basszusjátéka és énekhangja az alap, az első réteg, amire ez a zene épül. Ugyanakkor ezt a meglehetősen sűrű alapot olyan hangszerelési és ritmikai ötletekkel teszik még izgalmasabbá, mintha egy instrumentális jazz-rock banda lennének. Ezen képletek jó része a fúvósokkal működik igazán. Ennek is köszönhető, hogy a Level 42 megszólalása mára teljesen elvesztette a 80-as években okkal, ok nélkül, időnként rájuk aggatott szinti-pop feelinget.
A következő réteg az ének dallamvilága, amihez nagyon egyedi harmóniavezetés társul, néha szokatlan dallamvezetéssel, de mégis összehoztak egy rakás világslágert, és eladtak több mint 30 millió lemezt. És van még egy réteg: ahogyan a jól kitalált, különleges, gyakran falzett vokálok erre a zenére rákerülnek. Egy pillanatig sem szeretném Mark King zsenialitását kétségbe vonni, mert nélküle ez a zenekar nem létezne, csak a Level 42 zenéjének összetettségét próbáltam érzékeltetni.
Vissza a koncerthez, amiről azt is írhatnám, hogy mellbevágó volt. Értve ez alatt azt a profizmust, ahogyan a Level 42 zenészei a kisujjukból rázták ki a legbonyolultabb szólókat, hangszereléseket, unisonokat, együtt ritmizálásokat, melyeknél amikor már azt gondoltam, itt a vége, még beletettek egy csavart. Mark King valahogy úgy basszusgitározik, ahogyan az ember levegőt vesz. Olyan természetesen, ösztönösen, látszólag oda sem figyelve, minden erőlködés nélkül, mintha egy sztorit mesélne. Inkább az énekre koncentrál, az pedig valódi talány, hogy hogyan tudja függetleníteni a kettőt egymástól. A fúvósok mind játékukkal, mind jelenlétükkel, mozgásukkal nagyban hozzájárultak a hangulathoz. Mike Lindup is kibújt a billentyűhegyek közül, és előrejött párszor, a legvisszafogottabb talán Nathan King volt, bár a koncert végére ő is néha táncra perdült. Lehet, hogy az a hatalmas pocsolya, ami a mikrofonállványa előtt terült el, kedvét szegte eleinte.
A hangosítás az első egy-két szám alatt nagyjából beállt, nem volt hibátlan – én King énekét, a levegősebb számok kivételével néha egy kicsit kevésnek érzetem –, de alapvetően rendben volt, a dobok, a basszus és a fúvósok kifogástalanul szóltak. Összességben igazi koncertélmény volt, és úgy tűnt, hogy ezt nemcsak én éreztem így, hanem a szép számú közönség is.
Fotó: Sós Gábor - https://www.facebook.com/sosdesign.hu
További fotók: https://www.facebook.com/ZeneszMagazin/