zenesz_logo.png



A ZENÉSZ megújult oldala jelenleg teszt üzemmódban működik.
Zenei hírek
A közönség elsősorban jazzhegedűsként ismeri, holott évtizedeken át volt az Állami Hangversenyzenekar brácsása. A népszerű művészt életútjáról és a kétféle zenei világhoz fűződő viszonyáról kérdeztük.

szb20140213_0267_uj_fekvo_lead_700.jpg

 

 

Turi Gábor interjúja

 

- Indulása szerencsés időszakra esett. Az 1960-as évekre enyhült az állampárti szigor, a jazz a tiltott kategóriából az engedélyezettbe került, megnyílt az út nyilvános művelése és hallgatása előtt. Hogyan gondol ma vissza azokra az évekre?

 

- Akkoriban már sok minden érlelődött zenei vonalon, de Kertész Kornél zongorista bátorsága kellett ahhoz, hogy át lehessen törni a jazzt körülvevő falat. Ő vállalta, hogy szembe megy a hatóságokkal, és harcot kezd a jazz jogaiért. Évekig tartott ez, míg 1962-ben a legfelsőbb kommunista szervek azt mondták, hogy jó, próbáljuk meg. A KISZ-nek volt egy nagyméretű szórakozóhelye Budapesten, ahol minden este rendezvényeket tartottak. A hatóságok engedélyezték, hogy csütörtökönként este 6 és 10 között jazzklub működjön. Ez lett a híres Dália. Hetenként három együttes lépett fel, amit jam session követett. Mindenki megfordult ott, akit a jazz érdekelt, többek között Pege Aladár, Szabados György, Szakcsi Lakatos Béla, Vukán György. Egy egész generáció startolt onnan, én is többször felléptem klubban.

 

- A mai fiatal muzsikusok legfeljebb könyvekből és történetekből ismerik azt a kort, amely politikai okokból tilalom alá helyezte a jazzt. Honnan lehetett tudni akkoriban erről a zenéről? Ön hogyan került kapcsolatba vele?

 

- A fiatalságra jellemzően mindig akad egy réteg, amelyik elégedetlen azzal, amit éppen hallani lehet. Például a tánczenével vagy a rádió műsorával. A keresőgombot csavargatva hamar híre ment, hogy rövidhullámon elérhető az Amerika Hangja Jazz Hour című adása. Legendás műsorvezetője, Willis Conover évtizedeken át minden este szerkesztette és vezette a műsort, amit az egész világon lehetett fogni. Lemezek nem voltak kaphatók Magyarországon, de lehetett külföldi rokonokkal postán küldetni, amit kemény vámolás után vehettünk át. Ezeket magnószalagokra másoltuk. És hát volt az élőzene, az igényesebb szórakoztató-zenészek jól ismerték, és itt-ott játszották is a jazzt.

 

 

deseo_csaba_350.jpg- Mi vonzotta a ritmikus improvizatív zenéhez?

 

- Édesanyám hegedűtanár volt, de nem érdeklődött a jazz iránt. Családunkat tizenkét éves koromban osztályidegenné nyilvánították, és két évre kitelepítettek egy Békés megyei faluba. Volt ott egy detektoros rádiónk, amit én magam csináltam, azon keresgéltem zenéket. Rátaláltam a Novi Sad-i rádió jazzadására. Tito Jugoszláviájában nem volt betiltva a jazz, így figyeltem fel Stephane Grappelli és Django Reinhardt, majd Glenn Miller, Benny Goodman és a többi big band zenéjére. Remek szvinget játszottak, amire táncolni is lehetett. Más, újszerű hangzású, nálunk szinte teljesen ismeretlen zene volt. Engem különösen a ritmusvilága vonzott. Az állandó izgalom, a szinkópák, az előlegzések, a késleltetések, illetve ezek keveréke: olyan ritmusképletek, amelyek a klasszikus zenében nem léteznek. Aztán a hangzás a maga végtelen lehetőségeivel. A klasszikus zenében évszázadok alatt kialakult formák vannak, amelyek hangulata, atmoszférája egy idő után nekem már nem nyújtott annyi izgalmat, mint amit a jazz sokszínűsége kínál.

 

- Mégis klasszikuszenészi diplomát szerzett, és néhány év tanítás után a Magyar Állami Hangversenyzenekar brácsása lett. Tanította-e valaki a jazzre, vagy önállóan alakította ki a játékmódját?

 

- Senki nem tanított a jazzhegedűre, mindent a magam feje után csináltam. Előbb a barátokkal próbálgattunk, a Dália idején már képzett muzsikusokkal dolgoztam, akikkel 1963 januárjában álltam először a közönség elé.

 

- Ha nem volt támasz, hogyan lehetett eljutni arra a szintre, hogy a hallgatás és az otthoni gyakorlás után valaki koncertezésre vállalkozzon?

 

- Mindenhez nehéz volt hozzájutni, kották egyáltalán nem voltak, általában hallás után tanultuk meg a számokat. Megszállottság kellett ahhoz, hogy önszorgalomból elmélyedjünk a jazz tanulmányozásában, és megpróbáljuk játszani.

 

- A klasszikus zene szigorú szabályok szerint építkezik, és általában nem azok szólaltatják meg, akik létrehozták. A jazzben ezzel szemben tág tere van a spontaneitásnak, a kreativitásnak és a fantáziának. Ez különböző hozzáállást és előadói magatartást feltételez. Amikor beült az AHZ-ba, nem fordult elő, hogy a hegedűje másként akart megszólalni?

 

- Dehogynem, néha pedig szándékosan tréfálkoztam a kollégákkal. Az AHZ nagyszerű társaság volt, jól éreztem magam köztük. Azért is jó munkahelynek számított, mert a próbák és koncertek között adódtak szabad napok. Voltak, akik ilyenkor tanítással egészítették ki a keresetüket, mások kamaraegyüttesekben játszottak, én pedig a jazz-zel foglalkoztam. Megjegyzem, a zenekarból abban az időben öten-hatan tudták csak, hogy mi fán terem ez a zene – részben azért, mert akkor még periférikus műfaj volt.

 

 

- Az amerikai eredetű jazz az elnyomás évei alatt a szabadság hangjaként szólt Kelet-Európába, hallgatása intellektuális értelemben a rendszerrel szembeni ellenállásnak minősült. A muzsikusok is így közelítettek hozzá?

 

- A tiltakozás és a szabadságvágy mindig a jazz alaptulajdonságai közé tartozott. Én nem azért kezdtem el jazzt játszani, hogy ezzel ellenzékiségemet bizonyítsam, hanem egyszerűen beleszerettem. Meg akartam mutatni, hogy ez jó zene, érdemes hallgatni nemes szórakozásként. Voltak és vannak persze olyanok, mint a free jazz követői, akik tiltakozásból játszottak disszonáns zenét. Én nem látom értelmét az olyan virtuskodásnak, amikor a zenészek egymásnak kezdenek játszani. Mindig a közönséghez akartam szólni, arra vágytam, hogy ismerjék és becsüljék a jazzt. Egyfajta közvetítő szerepre vállalkoztam; akkoriban missziót teljesítettünk a jazz művelésével.

 

- Fél évszázadot töltött a pályán, voltak különböző korszakai, stílusváltásai. Vezette saját együtteseit, gyakran hívták vendégszólistának hazai és külföldi zenekarokba, szép fesztiválsikereket könyvelhet el, az évek során fél tucat hanglemeze jelent meg. Mi határozta meg vonzódásait, irányultságát?

 

- Mindig olyan zenét játszottam, amit valóban szeretek. Gyerekkoromban megfogott és a mai napig közel áll hozzám a szvinges irányzat, amit ma már természetesen nem úgy szólaltatunk meg, mint ahogyan 1935-ban tették. Egy időben imádtam a jazz-rockot is, mindenekelőtt Jean-Luc Ponty, a Mahavishnu Orchestra vagy a Brecker Brothers nagyszerű lemezeit.

 

 

deseo-csaba-ulve_res.jpg

 

 

- Ma is aktív részese a magyar jazzéletnek, koncertezik, lemezkritikákat ír, klubot vezet, a Magyar Jazz Szövetség elnökségének örökös tiszteletbeli tagja. A szakma a Szabó Gábor-díjjal, a kultúrpolitika lovagkereszttel ismerte el munkásságát. Amikor kezdte, egyedüliként játszott hangszerén. Hogyan látja a jazz fejlődését és a hegedű szerepét a mai magyar jazzben?

 

- Hála istennek, szép számban vannak tehetséges, jól képzett hegedűsök, mint Antal Tibor, Lantos Zoltán, Kovács Ferenc, Látó Ferenc, Kézdy Luca – vagy a Grappelli-iskola legjobb magyar képviselője, a varázslatos Illényi Katica, akivel a napokban a születésnapom alkalmából rendezett koncerten együtt léptünk fel a Párbeszéd Háza dísztermében. Általában is azt mondhatom, hogy javult a jazz ismertsége, társadalmi megbecsülése, fejlődött a képzés, a klasszikus zeneoktatásban már nem tabu a jazz. Kitágult a zenei világképünk, amiben már kitörölhetetlenül helye van a jazznek. Jó érzés látni, hova jutottunk fél évszázad alatt.