Victor Wooten már többször játszott Budapesten, így idehaza is sokan szeretik, legtöbben a Bela Fleck-féle formációból ismerik. Úgy alakult, hogy én még élőben nem láttam, és mire észbe kaptam, a MOM Kult-ba meghirdetett Victor Wooten Supergroup koncertre minden jegy elkelt. Úgy nagyjából öt héttel a koncert előtt. Szerencsére, mint a Zenész Magazin szerkesztője, fotósunkkal a koncertet szervező Get Closer Concerts jóvoltából, mégis ott lehettünk a koncerten.
A felállás egyfelől sokat ígérő volt – a legendás Dennis Chambers a doboknál és Bob Franceschini szaxofonon – másfelől apró kételyeket ébresztett bennem, nincs se billentyű, se gitár, sehol egy szál harmónia, itt bizony félórás szólók lesznek, tekerés a végtelenségig. Hát, nem így történt. A YouTube-on fellelhető videókon – akár erre a formációra is igaz – többnyire azokat a pillanatokat láthatjuk, ahol Wooten levág egy embertelen szólót. Láthatunk tőle számtalan oktatóvideót, looper bemutatót, de egy kétórás koncert, élőben azért egy másik operett.
A MOM színházterme zsúfolásig megtelt, a meghirdetett 8 órás kezdés után nagyjából 20 perccel a banda már bele is csapott. A cucc – legalábbis, ahol én ültem – nagyon jól szólt, nyoma nem volt a Nik West koncerten helyenként tapasztalt emberi füllel nehezen értelmezhető mélyeknek, a Hartke basszus cucc hozta azokat az egyszerre fémes és kerek mélyeket, amiről híres.
Az első nóta latinos témája kicsit emlékeztetett a Tico Tico című örökérvényű sztenderdre, de nem az volt, már itt bevetette Wooten a loopert, de csak szolidan, Dennis pedig rövidke dobszólóval hergelte a közönséget. A latinos jazz-funk tempó maradt a második nótában is, amikor Wooten Love Is My Favourite Word című, eredetileg vokális szerzeményét interpretálta harmóniákkal kísérve basszusgitárján. A témát váltogatták Bob Franceschinivel, aki ezúttal egy énekhangot emuláló MIDI szaxofonon játszott.
Következett a Zenergy c. ópusz, amit Wooten hajdanán még Bela Fleckkel írt és vett lemezre. Az intróban Wooten keze alatt megszólalt a basszusgitár által vezérelt szintetizátor, tolta a meleg harmóniákat, Victor pedig basszusgitár riffekkel díszítgette, egészen addig, míg be nem indult a húzós, 5/4-es, már-már vidámnak mondható téma. A dal közepén pedig Chambers és Wooten négyezésének örülhettünk és tapsolhattunk.
A negyedik szám olyan tempójú swinget diktált, amilyet a Whiplash című filmben láthattunk. A dob-basszus négyezés itt sem maradt el, ahogyan a közönség ovációja sem. Pihenésképpen Wooten egy hosszabb konferálásra szánta el magát, ahol készségesen elmagyarázta, hogy loopert használ, és a gitárját nem azért cserélgeti, mert izzad a keze, hanem az egyikkel MIDI-n keresztül egy Yamaha MOTIF szintetizátort tud vezérelni. A looperrel pedig vagy élőben, vagy akár korábban feljátszott témákat, groove-okat szólaltat meg, ahogyan a következő számban is hallani fogjuk. De mielőtt még belekezdtek volna, beszélt a trió felállásról, elmondta, hogy hosszú távú tervei vannak ezzel a formációval, jövőre pedig lemezt készítenek. Ezután kitért az amerikai elnökválasztásra, mondván, hogy „otthon most fontos események zajlanak”, és bármi lesz az eredmény, változás következik, de nem szabad félni a változástól, még akkor sem, ha elsőre rossznak tűnik, bízni kell benne, hogy mégis jobb lesz, mert mindig jobbnak kell lennie! Ez a hitvallásnak is beillő beszéde hatalmas tapsot kapott.
A következő szám pedig valóban looperről szóló szinti harmóniákra épülő, 6/8-os, lassú szerzemény volt, melyben Wooten basszusgitáron előadott egy jó kis szinti szólót.
Ígérem, nem fogok egyenként végigmenni az összes darabon, amit eljátszottak, de következett a 13th Floor c. kompozíció melyben Bob Franceschini, immár nem először az est folyamán megmutatta, hogy miért olyan keresett szaxofonos, miért játszik olyan muzsikusokkal, mint pl. Mike Stern, vagy Marcus Miller. Apropó, még valamikor a koncert elején, mikor Wooten a többieket bemutatta, magát így konferálta be: „my name is Marcus Miller!” – amire persze nagy nevetés volt a válasz, szerintem tesztelni akarta a közönséget, tudják-e hol vannak…
Az est hátralévő részében swing, jazz-funk és néhol majdnem vicces latin témák – lásd humor a zenében – váltogatták egymást, volt Dennis Chambersnek egy csodálatos, hihetetlen dinamikai spektrumot átölelő szólója. Később, a Naima c. John Coltrane feldolgozás közepén Wootent is magára hagyták társai, aki nem ijedt meg, ellenben egy zseniálisan felépített szólóprodukcióval mutatta be, hogy nem csak virtuóz slap és tapping technikája miatt lehet őt szeretni. Játszott hagyományos finger-style stílusban embertelen tempójú groove-okat, a basszus hangok mellett időnként felkukorékolt egy kis Hammond, vagy szinti harmónia, majd jött az üveghangok és a slap kombinációja, végül bevetette a loopert, amire egy nagyjából 140 bpm-es groove-ot játszott fel, és azt kezdte tömöríteni, csiszolgatni, majd már csak apránként díszítgetni. A legvégén már nem lehetett tudni, milyen hangszer/hangszerek szólnak, csak az elképesztő lüktetést éreztük. A közönség szó szerint tombolni kezdett.
Aztán lazításként eljátszották Wooten The Lesson című szerzeményét, amiben ismét volt slap, finger-style és harmóniajáték gazdagon. Leütötték a nóta végét, és lazán távoztak a színpadról. A közönség persze érthető módon ráadást követelt, amit kisvártatva meg is kapott. Bejött Chambers, és olyan kőkemény kettő-négyet kezdett ütni, hogy azt hittem, elnyomnak valami AC/DC nótát. De nem, a kettő-négy elkezdett „funkysodni”, és olyan dögös funky nóta kerekedett belőle, hogy a fal adta a másikat. Na, de ez után már nem volt tovább, hiába kiabált, és tapsolt a nagyérdemű, a fiúk hazamentek.
És mi ebből a tanulság? Több is van. Victor Wooten nem csak virtuóz basszeros, vagy, ahogy néhányan fanyalogva mondják, cirkuszi produkció, hanem egy istenáldotta zseni. Ahhoz, hogy valaki ezt megértse, el kell mennie egy élő koncertjére. (A lemezvásárlás sem rossz, de az élő az igazi.) Gyönyörűen kidolgozott, nagyszerű nóták szólaltak meg, melyek részben az ő szerzeményei, részben feldolgozásai, és pont annyit mutatott a rendkívüli technikájából, amennyit el is várunk tőle. Nem csak slappel, ahogyan sokan hiszik, hanem swingben is elképesztő, ízléses, ha kell, akár visszafogott. A harmóniajátéka külön tanulmány. Lehet, hogy bizarr a hasonlat, de időnként Tommy Emmanuel játékát juttatta eszembe, ahol egyszerre szól a basszus szólam, a harmónia és a téma. Wooten minden porcikájából árad a zene, ahogy összenéznek Chambers-szel, és együtt élvezik a frappáns ritmikai elosztásokat, az mindent elmond. És még valami. Wooten és a banda zenéjéből valamiféle öröm, boldogság, felszabadultság árad, és az a mosoly, ami szinte mindig ott bujkál Victor Wooten arcán. Na, ezt nem lehet kigyakorolni. Ezek az érzések átragadnak a hallgatóra is, én már régen éreztem koncerten ilyen jól magam. Örültem, hogy ilyen, abszolút világszínvonalú produkciót hallhatok, de volt még valami más is, és az a zenéből áradt.
Mutatvány: feldobta a gitárt és megpördült alatta
Néha úgy szólt a trió, mintha legalább öt-hat ember zenélne, máskor levegősen, néhol nyersen, máshol lágyan, melegen, és egyáltalán nem volt hiányérzetem amiatt, hogy nem volt gitár, vagy billentyű. Ehhez persze kellett Wooten frappáns harmóniajátéka, a looper alkalmazása, a gitárral vezérelt Yamaha szinti, aminek használatát nem vitte túlzásba, és a Franceschini által használt vokál processzor, minek köszönhetően időnként vastag szaxofon kórusok is megszólaltak.
Lehetne még elmélkedni, hogy mennyire mutatja a jövőt, a kevés zenész sok technika koncepció – ideértve hangszeres és a digitális technikát – és mennyire nem, mennyire örüljünk ennek, és mennyire ne, de szerintem ez felesleges. Egy fantasztikus és különleges koncertnek lehettünk részesei, és ez pont elég…
Fotók: Sós Gábor
sosdesign.hu
[ -tkeres- ]