Gyárfás Attila triójának első lemezével kapcsolatban sem az ilyenkor szokásos gyermekbetegségek, sem a beérettség nem merülnek fel. Az album sokkal inkább a zenei fejlődés egy rögzített és önkényes kiragadott pontját ragadja meg, egyéni hangok és diszkréten kirajzolódó hatások kíséretében.
A jazzre jó ideje jellemző nemzetköziség mára a műfaj egyik leglényegesebb attribútumává vált, ez pedig nem csak a zenekarok összetételén érződik, hanem magán a zenén is. Az egyes országok zenéjének karaktere gyakran kihallatszik, ezek a rétegek viszont minden korábbinál organikusabban folynak egymásba. Szinte akadálymentesen. A jazz dialektusai manapság sokkal kevésbé kötődnek a különböző országok zenei hatásaihoz, tisztábban tükröződik bennük az egyéni hang. A műfaj fejlődése is párhuzamosan, több csatornán keresztül halad, időnként a szélsőségek menten. Az eredendően improvizatív jazzben mára éppúgy megjelent a korábbinál hangsúlyosabb rögzítettség, ahogy jelen van a teljesen szabad rögtönzés is.
A Cloud Factory egyik különlegességét az adja, hogy meglepő könnyedséggel képes önmaga lenni, vagyis elszakadni a hatásaitól, mindezt úgy, hogy nagyon szépen illeszkedik a kortárs jazzbe, részben a fentebb vázoltak okán. Az albumon a trió mellett vendégként ketten játszanak: a holland Felician Erlenburg (alt szaxofon) és az amerikai Jason Alder (klarinét, basszusklarinét). A fúvósok jelenléte nem csak azért fontos, mert nélkülük a darabok némelyike nyersnek hatna. Nagyon érdekesek azok a feszült kontúrok, amiket a zenébe visznek; a basszusklarinét és az alt szaxofon eltérő hangfekvéséből adódó feszültség, vagy a szólamaik fura elkentsége jelentik az album egyik leginkább markáns árnyalatát.
A trióban az olasz Marc Zenini bőgőzik, aki társaihoz hasonlóan az Amsterdami Konzervatóriumban tanult. A gitáros, Fenyvesi Márton hazánk egyik legtehetségesebb gitárosa, erős, könnyen felismerhető saját sounddal. Fenyvesi nem kötődik egyetlen stílushoz, messze nem csak a jazz közegében mozog, viszont nagyon jól tud illeszkedni az aktuális zenei környezethez, amiben el kell igazodnia. Korábban gyakran előkerült vele kapcsolatban Pat Metheny, mint elsődleges hatás, ezt mostanra sikerült túlnőnie, itt legfeljebb néhány árnyalatban köszön vissza. A zenekarvezető, Gyárfás Attila a dobokra nem a zenekar, hanem a zene részeként tekint. Itt nem a hangszerének követő, vagy vezető funkciója domborodik ki, hanem a kapcsolata a többi hangszerrel. Ez az elsőre talán rendhagyónak tűnő hozzáállás – aminek hangsúlyos aspektusa a dobok kvázi-melodikus szerepének megjelenítése – ugyanakkor létjogosultságot nyer az album tükrében.
A lemez nem könnyű hallgatnivaló. Hangulatilag nagyon homogén, amire csak ráerősít, hogy tempó gyakorlatilag végig megmarad a lassú, illetve középtartományban. Valójában mintha a tempó és egyáltalán a ritmusok is valami fura és nagyon modern módon kerültek volna némileg a háttérbe. Ezekben a lassan vonuló darabokban a dob melodikus szerepe is jobban érvényesül. Az album nyitó dala (Cloud Factory) távolról emlékeztet Adrian Belew E című lemezének nyitányára, ez azonban inkább csak egy távoli benyomás. A nyitó témát követő a piano részben Erlenburg éteri finomsággal fújja az altot, de a többi szólam is mintha el akarna bújni a másik viszonylagos csendje mögött. A másodikként érkező, alig több, mint egy perces Paralelben Fenyvesi Márton megszólalása több helyen is emlékeztet David Torn néhány nyolcvanas évekbeli dolgára (Best Laid Plans, Cloud About Mercury, utóbbi Tony Levinnel Bill Bruforddal és Mark Ishammel), a negyedikként érkező Streams dallamának vonulása Wayne Shortert idézi, a West és annak repríze közé szorult AM helyenként akár Varése-darab is lehetne, ezek azonban nem direkt hatások. A szerzemények kellemes bágyadtsága valójában mintha a hatásokat elmosódottá tenné, ez az elmosódottság pedig jellemző az egész albumra, és ezen keresztül közelíthető meg a befogadás nehézsége is.
[gyarfas attila]
A szerzemények egy része meglehetősen rövid, mégsem érezhető rajtuk a befejezetlenség, vagy az, hogy idejekorán belefulladnának az ötlettelenségbe, ez viszont rákényszeríti a hallgatót arra, hogy folyton újrakonstruálja magában az album szerkezetét, ezt pedig nem könnyíti meg, hogy hangulatilag ilyen egységes masszívummal van dolgunk. Az utolsó néhány téma ugyan magában hordozza a lecsengést, az albumnak azonban nincs valódi íve, a hallgató pedig nem tehet mást, mint, hogy maga keresi a korrelációt az egyes dalok között. Ettől lesz egyben kihívás is az albumot hallgatni, ráadásul így könnyebben domborodnak ki bizonyos darabok, egy másik olvasatban talán nem ennyire nyilvánvaló vonásai. A korábban már citált AM dinamikájának viszonylagos elszabadulása például nem biztos, hogy ennyire nyilvánvaló lenne egy kevésbé homogén hangulati ívben, ahogy a 2piR felszabadultsága sem. A lemez egyik nehézsége jelenti egyben annak egyik értékét is.
Gyárfás Attila első lemeze magában hordozza a modern jazz néhány lényegi vonását, többek között azt is, hogy nem akar kényszeresen jazz lenni. Az albumon ugyanakkor folyton a jazz egyik legfontosabb tényezőjével találkozunk, a zenészek egymásra utaltságával. Nagyon érdekes, ahogy a rögtönzésekben kirajzolódik egy időnként egészen fura kapcsolati háló a zenészek között, de ez egyébként is műfaji sajátosság, ugyanakkor nem lehet ennyivel elintézni a kérdést, mert ebben az esetben már a tehetség is fontos tényező.
- Rátosi Milán -
2018 Sinistra, Budapest
https://attilagyarfas.bandcamp.com/
https://www.facebook.com/attilagyarfasmusic/
A fotók az Opus Jazz Clubban a Gyárfás Attila Trió lemezbemutató koncertjén készültek, forrás: JazzMa.hu