zenesz_logo.png



Quincy Jones korszakokon átívelő életműve különösen alkalmas egy tartalmas, sokszínű, izgalmas koncert létrehozására. Könnyű ezt így leírni, de összehozni, megszervezni, ilyen színvonalon előadni, hatalmas feladat.

 

 

q7152_700x.jpg

 

 

John Clayton és Quincy Jones

 

 

Amikor megtudtam, hogy a Quincy Jones 85. születésnapját ünneplő kevés  európai koncertek egyike Budapesten lesz, először a polcomon több mint 40 éve pihenő Body Heat című Quincy Jones lemez jutott eszembe. Mármint az, hogy anno, 1974-ben mennyire szerettem, és hogy hosszú évtizedek óta hozzá sem nyúltam. De azért néhány dal lüktetése, dallama, még a fejemben van: Ev’rything must change, Nothin’ stays the same…

 

Természetes volt, hogy fotósunkkal elmegyünk a koncertre, nem sűrűn látni egyszerre ennyi zseniális előadót egy színpadon, ekkora zenekarral, ott a helyünk. (Ezúton köszönjük a produkciót elhozó GetCloser Concerts készséges segítségét.) Quincy Jonest talán nem kell bemutatni az olvasóknak, hosszú pályája során 27 Grammy-díjat, 79 Grammy jelölést kapott. Mint zeneszerző, hangszerelő, producer, vagy karmester olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Count Basie, Ray Charles, Dizzy Gillespie, Michael Jackson, vagy Frank Sinatra, ezt azért nem sokan mondhatják el magukról.

 

 

q7207_Bona_700.jpg

 

Richard Bona

 

 

Minthogy korán érkeztünk, a közönség még csak szállingózott, volt időnk szemügyre venni a színpadot. A szokásos hangszer és erősítő park, a színpad előterét uraló hatalmas Steinway zongora, valamint a nagyzenekart kiszolgáló kottaállvány-erdő mellett feltűnt a színpad bal oldalán berendezett kisebb nappali szoba. Kanapé, fotel, dohányzóasztal, állólámpa. Mint kiderült, itt foglalt helyet Quincy Jones, egy amerikai műsorvezető társaságában, akivel 4-5 számonként talk-show jelleggel beszélgettek. Végül is érthető a koncepció, így végig jelen van az ünnepelt, mesélhet, sztorizhat, a fellépők pedig felköszönthetik. (Az angolul nem értő közönség számára tolmács fordította a beszélgetéseket, flottul.)

 

 

 

q6656_700x.jpg

 

John Clayton

 

Az első blokkban korai Quincy Jones szerzemények, hangszerelések, közöttük az 1962-es Soul Bossa Nova – amiért a művész első Grammy-díját kapta – hangzottak el, de hallhattuk az I Can’t Stop Lovin’ You (Michael Jackson) big bandre írt változatát is. A vendég-fúvósokkal, vendég-zenészekkel kiegészült Budafoki Dohnányi Zenekar meglehetősen jól megszólalt, jók voltak az arányok, szép piano-kat és erőteljes fortékat hallhattunk, és a swing is nagyrészt működött John Clayton vezényletével.

 

 

 

q6367_700_Varady.jpg


Andreas Varady

 

 

Quincy Jones első vendége a magyar származású szupertehetséges gitáros Andreas Varady volt, aki ezúttal két George Benson szerzeményt adott elő. A 13 éves korától Írországban élő és komoly fesztiválokon is fellépő Varadynak Quincy Jones sokat segített, 15 éves korában már meghívta a Montreux-i Jazz Fesztiválra. Itt az Aréna színpadán a fiatal gitáros játéka meggyőző volt, gitárja szépen, melegen szólt, autentikus Benson hangulatot varázsolt a színpadra. Kár, hogy ebben a két számban egyedi stílusának, elképesztő technikájának bemutatására nem volt lehetőség.

 

 

 

q6439_Vula_700x.jpg

 

Vula Malinga

 

 

Őt követte az este első igazi meglepetése, és az első libabőr, amikor Vula Malinga, fekete brit énekesnő belekezdett Michael Jackson Thriller c. albumáról a Human Nature első soraiba. A teljesen áthangszerelt, más felfogásban előadott dalt egyébként Steve Porcaro, a Toto billentyűse írta, és az eredeti felvételen szinte az egész Toto játszik. Nem tudom, hogy az ünnepelt mester hangszerelte-e ezt a verziót, de akárki tette, nagyon ügyesen nyúlt hozzá. Vula hangja néhol kicsit Michael Jacksont idézte, de többnyire saját magát adta, számomra a koncert legszebb pillanatai közé tartozott az az 5-6 perc, amíg ez a dal szólt. Vula másik dala is erről a lemezről vált ismertté, Wanna Be Startin’ Somethin’ – és persze nem véletlen, hogy az albumról több dal is bekerült a műsorba, a Thriller producere Quincy Jones volt, és jó pár dal hangszerelése is a nevéhez fűződik.

 

 

 

Rodriguez_ q6643_700x.jpg

 

Alfredo Rodriguez

 

 

A következő vendég, a Kubából Amerikába emigrált Alfredo Rodriguez zongorista is Quincy Jones felfedezettjének számít. Rodriguez ma már négy önálló albummal rendelkező, nemzetközileg elismert jazz zongorista, Grammy-re is jelölték. De nem ez a lényeg, hanem, az a virtuóz és rendkívül sokoldalú, szellemes zongorajáték, amivel ezen az estén elkápráztatta a közönséget. Páratlan latin ritmusokat és lírai részeket váltogató, filmzenére emlékeztető saját szerzeményével, a Meteorite-tal már megfogta a közönséget, majd neki is „becsúszott” egy Jackson dal, nevezetesen a Thriller. Nem nagyon lelkesedem a sikeres vokális dalok instrumentális feldolgozásaiért, de ez a latin lüktetésbe ágyazott változat nagyon jól sikerült. Az utolsó száma, ha jól sejtem egy Dizzy Gillespie szerzemény, a Manteca átdolgozása volt, ebben kapott szerepet Omar Bashir, iraki-magyar származású lantművész, egy nem túl hosszú, de igazán hangulatos szóló erejéig.   

 

 

Bridgewater_q6708_700x.jpg

 

 

„Quincy Jones is our man, that’s right!”

 

 

Dee Dee Bridgewatert a magyar közönség már ismerheti, hiszen az amerikai születésű, Párizsban élő jazz-énekesnő már többször is fellépett Magyarországon. Quincy Jones Ella Fitzgerald méltó utódaként konferálta be Bridgewatert, aki stílszerűen Fitzgerald I'm Beginning To See The Light című dalával kezdett, melynek végén a szöveget megváltoztatva, improvizálva énekelte: „Quincy Jones is our man, that’s right!” A Misty gyönyörűen hangszerelt feldolgozása után egy gyors swing következett, ami a fúvós szekciót dolgoztatta meg, Bridgewater pedig rövid, de ízes imprókkal fokozta a hangulatot. Dee Dee Bridgewater csodálatos hangú énekesnő, igazi díva, aki három dalával elvarázsolta a közönséget.

 

 

Bona_q6767_700x.jpg

 

 

Richard Bona

 

Hatalmas lelkesedés fogadta azt a művészt, akit talán a legjobban vártam, és akiről az ünnepelt úgy nyilatkozott, hogy ő – Richard Bona – az a muzsikus, aki bármilyen nyelven, bármilyen hangszeren, bármit eljátszik és elénekel. Bona azzal kezdte, hogy van valami, amit még még Quincy sem tud róla: „Én vagyok a magyar gulyásleves hivatalos, nemzetközi nagykövete Brooklynban”! Óriási taps, nevetés. Majd azzal folytatta, hogy olyan dalt fog énekelni, „amit csak mi magyarok tudunk, Quincy nem tud…” – és belecsapott a Kiskece lányom c. népdalba, minimális basszus kísérettel. Ezt a dalt Snétberger Ferenccel már csodásan feldolgozták, most sajnos csak egy rövid részt énekelt belőle. A közönség vele énekelt, különleges hangulatú pillanatok voltak, nem éreztem hatásvadásznak, más dimenziókba emelte a magyar népdalt.

 

Két saját dal között – Biso Baba és O Sen Sen Sen – elénekelt egy James Ingram nótát (Just Once), amit bár korrektül előadott, de nem az ilyen dalokért szeretjük Richard Bonát. A Biso Baba zakatolt, lüktetett, hosszú és bravúros basszus-ének unisono improvizációk tarkították, a gitárja a felső fekvésekben egészen különlegesen szólt. Az O Sen, Sen, Sen is húzott előre, ravaszul elosztott latinos ritmikák, trombitaszóló, dobszóló, ének impró, tette még hatásosabbá. Richard Bona annyi mindent tud, olyan széles skálán mozog a művészete, hogy ebből ez a néhány dal csak apró ízelítő volt. Igaza lehet Quincy Jonesnak, Bona bármilyen felállásban megtalálja a helyét, ha másodmagával játszik, vagy ha egy big band szól mögötte, akkor is egyedi, különleges. Azonkívül, hogy eszméletlen muzsikus, közvetlen, laza szerethető színpadi jelenség, most is úgy volt jelen, mintha csak egy kis klubban lépne fel, mégis hatott, amit csinált.

 

 

Gigi_q7042_700x.jpg

 

Radics Gigi

 

 

Talán nem volt a legszerencsésebb ötlet Radics Gigit a koncert végére tenni. Gigi jó énekes, ráadásul dekoratív a színpadon, de két dögös fekete hangú énekesnő, egy virtuóz latin zongorista és a világsztár Richard Bona után kijönni nem könnyű. A dalválasztást sem éreztem az est hangulatához illőnek. A You Don’t Own Me című valamikori táncdalt énekelte elsőként, majd jött saját dala, a Give Love Back. Anélkül, hogy kétségbe vonnám énekesi kvalitásait, az a véleményem, hogy az ő produkciója kissé kilógott ebből a műsorból.   

 

 

Quincy_7131_700x.jpg

 

Quincy Jones

 

 

És eljöve a finálé. Quincy Jones átvette a karmesteri pulpitust John Claytontól, és megszólalt a Let The Good Times Roll. Minden korábbi fellépő újra a színpadon volt, a három énekesnő felváltva énekelte a Ray Charles és B.B. King előadásában ismertté vált dalt. Ismét megvillant Alfredo Rodriguez egy zongoraszóló, Andreas Varady egy gitárszóló és Richard Bona egy basszusszóló erejéig. Talán ebben a kompozícióban szólalt meg legjobban a big band, húzott a swing, érdekes volt látni, hogy mennyire motiválja, lelkesíti a zenészeket Quincy Jones személyisége. Hosszú, szűnni nem akaró álló ováció fogadta a befejező számot, de az ünnepelt és a zenekar elhagyta a színpadot. Később a közönség belekezdett Happy Birthday To You-ba, de Quincy Jones már nem jött vissza. Lehetetlen volt így abbahagyni, úgy hogy a zenekar elfoglalta helyét, és ráadásként még egyszer eljátszotta a Soul Bossa Nova-t, amire a sorok között többen táncra perdültek, ennyi és vége.

 

 

Finale_q7088_700x.jpg

 

 

Hogy őszinte legyek, Soul Bossa Nova helyett én még hallgattam volna Richard Bona-t, vagy Alfredo Rodriguezt, de ez az este nem róluk szólt, bár nélkülük és a többi szólista nélkül nem működött volna így ez a koncert. Mint ahogy nem működött volna John Clayton karmester nélkül sem, aki egyébként nagyszerű bőgős, zeneszerző, és hangszerelő is, olyan előadóknak komponált, hangszerelt, mint a Count Basie Orchestra, Diana Krall, Whitney Houston, vagy Joe Williams. Clayton hallatlan profizmussal nemcsak vezényelte a zenekart, hanem benne volt a zenében, összeszedetten irányított, volt, hogy odament a fúvós szekcióhoz, odavitt egy kis swinget, a vonósokat rezdülésekkel instruálta, együtt élt a szólistákkal, a koncert sikerében óriási szerepe volt.

 

 

VonĂłs_q7172_700.jpg

 

 

Dicséret illeti a Dohnányi Zenekart, kulturáltan, érzékeny dinamikával kísértek, a vonósok példásan tisztán szóltak, pontosan ritmizáltak. Az különösen tetszett, hogy amikor nem volt szerepük, akkor is mosolyogva, jókedvűen voltak jelen, élvezték a koncertet. Sok múlott a vendég-fúvósokon is, Elek István két szaxofonszólójával tette színesebbé az estet, a trombiták ízesen frazírozva, a magasságokat könnyedén véve szárnyaltak. Jó ötlet volt Mogyoró Kornél ütőhangszeres meghívása, akinek játéka nagyban hozzájárult a ritmusszekció lüktetéséhez és tökéletesen illeszkedett a zene szövetébe.

 

 

MogyorĂł_q6410_700x.jpg


Mogyoró Kornél

 

Quincy Jones korszakokon átívelő életműve különösen alkalmas egy tartalmas, sokszínű, izgalmas koncert létrehozására. Könnyű ezt így leírni, de összehozni, megszervezni, ilyen színvonalon előadni, hatalmas feladat. És ez most nagyszerűen sikerült, köszönet érte a fellépő művészeknek és a koncert szervezőinek!

 

[ -Keres Tibor- ]

 

Fotó

Sós Gábor
photo & graphic design
www.sosdesign.hu