ZenészmagazinInterjú Subicz Gáborral, a Subtones alapítójával

Zenészmagazin | 2020. Október 04., Vasárnap 11:00

- MAGÓCSI ANIKÓ -

"Az improvizáció is zeneszerzés, csak real-time történik" – interjú Subicz Gáborral, zenekarvezető-trombitással.

Subicz G 700x.jpg

 

A Subicz Gábor vezette Subtones májusban jelentette meg Octopus című albumát, melyen műfaji határokon átívelő, dalközpontú szerzemények találhatók. Ennek apropóján beszélgettünk a zenekarvezető-trombitással a műfajok közötti átjárhatóságról, a zenei sokszínűségről és arról, hogy a jazzben megjelenő improvizáció milyen kapcsolatban van a zeneszerzéssel.  

 

Hogyan vezetett az utad a zenei pályára, és van olyan meghatározó gyerekkori élmény, amiből már lehetett érezni, hogy ez lesz a te utad?   

 

Balmazújvároson jártam zenesuliba, és a helyi fúvószenekarban szerettem meg a zenélést, a trombitálást. A jazzről nem sok fogalmam volt, de utólag visszagondolva kezdettől fogva nagyon izgatott az improvizáció és az afroamerikai zene, csak nem tudtam, mi a neve annak, amit keresek.

 

A jazz miként talált meg, miért ez az irány lett a tanulmányaid során és az indulásodnál a meghatározó?  

 

Tízen-pár évesen egyszer véletlenül láttam egy dokumentumfilmet Miles Davisről, és az teljesen hazavágott. Épp a híres ’59-es Robert Herridge Theater-féle So What ment, amikor bekapcsoltam a tévét. A mai napig meg tudok döbbenni ezen a zenén, pofonegyszerű és mégis végtelenül mély. Be is rántott egyből, próbáltam lemezeket szerezni, megtudni, amit lehet. Ez internet nélkül egyáltalán nem volt egyszerű. Vettem egy jónak kinéző lemezt egy antikváriumban, Herbie Hancock Maiden Voyage-a volt az, Freddie Hubbard lehengerlő trombitajátékával. Azt hiszem, ha mondani kéne két felvételt, hogy miért fordultam a jazztrombitálás felé, a So What mellett ez lenne a másik. Később Budapestre kerültem, és a Műegyetem mellett elkezdtem először „stikában” járni Fekete-Kovács Kornélhoz, aztán később a Kőbányai Zenei Stúdióba, majd a Jazztanszakra. Kornél mutatta meg, hogy hogyan érdemes a zenéhez hozzáállni, kis túlzással a mai napig abból élek, amit az első pár évben tőle felszedtem. 

 

 

sinco_songlab19_06thesubtones_003 700x.jpg

 

Fotó: Sinco

 

Ha már Kornélt említetted, a Modern Art Orchestra mit adott neked az elmúlt években?  

 

Mindig is imádtam kórusban énekelni vagy trombitálni, egy ilyen zenekar óriási élmény. Plusz kezdettől fogva büntetlenül vihettem oda a saját dolgaimat, darabjaimat. Ennél intenzívebb iskola nincs, mint megírni a zenét, majd azonnal élőben hallani, sőt együtt játszani a többiekkel. Hatalmas dolog! Ezenkívül rengeteg szuper vendégművészt hallhattam testközelből, akár a színpadon, akár az öltözőben, bejárhattam a MAO-val a világot, ezer felé jártunk. De a legnagyobb dolog nekem a mai napig a zenésztársak csodálatra méltó tudása és fantáziája. Ámulva hallgatom Ávéd János vagy Cseke Gábor (de bárkit mondhatnék a bandából) játékát. Rengeteget szorongtam is, hogy ki a franc vagyok én hozzájuk képest. Aztán később, mikor gyerekeim lettek, olyan fáradt voltam, hogy nem maradt ilyen hülyeségekre energiám, csak csináltam legjobb tudásom szerint, amit kellett. Azóta ehhez próbálom tartani magam.

 

Amellett, hogy aktív zenész vagy, zeneszerzőként is sokat tevékenykedsz, sőt nemrégiben filmzeneszerzőként is bemutatkoztál, a Kertész Mihály életéről szóló Curtiz zenéjét komponáltad. Zeneszerzőként mi inspirál? Mi számodra a legnagyobb kihívás ebben a tevékenységben?  

 

Az improvizáció is zeneszerzés, csak az real-time történik, ennek minden előnyével és hátrányával. Mámorító érzés együtt cikázni a többiekkel, mint egy halrajban, ugyanakkor a koncert végeztével nehezen szabadulok az olyan gondolatoktól, mint „az utolsó szám sikerülhetett volna jobban” és társaik. Amikor zenét írok otthon, ott nincs ilyen. Addig csinálom, amíg a tudásomhoz képest a lehető legjobb nem lesz. Ilyenkor valamibe meg kell kapaszkodni, elindulni valamerre. Jó esetben elkezdek hallani valami homályos dolgot, és megpróbálok hozzá olyan közel menni, hogy utána el tudjam mesélni, mit hallottam. Persze ez nagyon kiszolgáltatott helyzet, van, hogy két óráig nem találok semmit. Ja, hogy aznap csak másfél órám volt zenét írni? Két dolgot tehet az ember ez ellen, egyrészt gyakorolni kell az írás mechanizmusát, az elméletet, a zongorázást, a kottaszerkesztőt, hogy ne kelljen magamra várni menet közben. Másrészt kb. folyamatosan megy egy csík a mátrixban, ami az ötleteimnek van meghagyva, ha bármi jön rajta, azt megpróbálom a lehető leggyorsabban lejegyezni. Filmzenét írni egész más volt, nagyon izgalmas és különleges pálya, remélem lesz még rá alkalmam, mert tényleg nagyon élveztem, szinte otthonra találtam ebben tevékenységben.

 

 

 


Miben különbözik az alkalmazott zenészi és a „szívből" zenélni lét? El lehet választani ezeket, másfajta hozzáállást igényel? 
 

 

Nincs nagy különbség, amikor felkérésre, vagy valaki más projektjében dolgozom, abba ugyanúgy bele kell szeretni, és a magaménak érezni. Máshogy nem megy a dolog. Viszont ott csak arra kell koncentrálnom, ami az én feladatom, nem tudok és nem is akarok másba beleszólni. A „szívből” zenélés ezzel szemben azt is jelenti, hogy én vagyok a saját főnököm, a teljes koordináció, logisztika stb. az én kezemben van. Gyakran mire a trombitálásra kerül sor, alig marad bennem szufla. Ha a magam kedvéért írok zenét, azt szeretem valamilyen rendszerhez kötni.

 

Bár alapvetően jazz-zenészként tartanak számon, a zenei sokszínűség végigkíséri a pályádat. Ska, dj-kel való együttműködés, Erik Sumo Band, szimfonikus zenekar, de ha jól tudom, például még a Rapülőkkel is dolgoztál együtt. Ezek tudatos választás eredményei? 

 

Az egész onnan indul, hogy kiskorom óta nagyon sokféle zenét hallgatok. A jazz is pont azért vonz annyira, mert nagyon szerteágazó, egyszerre artisztikus, és mégis nagyon emberközeli, földszagú tud lenni. És valahogy az improvizálás miatt van egy fék rajta, hogy ne lehessen annyira túlagyalni, mint például a kortárs zenét.  Amikor komolyabban elkezdtem a trombitálással foglalkozni, tényleg fűvel-fával együtt játszottam, állandóan – és nem csak jazz témájú – jam sessionökön lógtam, vagy ha nem ott, akkor valami soundsystem buliban, trombitával a kezemben fújtam hajnalig. Ebből az időszakból nagyon sok ismeretségem lett, amik a mai napig forognak, hol intenzívebben, hol kevésbé. A tudatos választás inkább abban tud jelentkezni, hogy mit nem vállalok el, feltéve, ha van elég megkeresés. Ezt is meg kell tanulni, felismerni, hogy melyik együttműködés tud virágzóbb lenni, és esetleg melyiknek nincs értelme.  A nagyzenekari hangzásba először Fekete-Kovács Kornél vezetett be, elsősorban a jazz oldaláról. Később sokat jártam Dinyés Dánielhez, aki végtelen segítőkészségével és nyitottságával a klasszikus világba is hagyott bekukkantani. De a legtöbbet itt is a gyakorlatból, a sok pop-szimfonikus hangszerelésből merítettem, semmi sem pótolja azt, hogy ha emberek eljátsszák azt, amit leírsz.  

 

 

 

 

Régebben ritka volt az, hogy jazzista ilyen aktívan részt vesz más műfajú zenekarokban is, a ti korosztályotokban azonban olyan, mintha kevésbé lennének élesek a határvonalak a műfajok között. Minek köszönhető a nyitottság szerinted?

 

Ebből a szempontból még sohasem vizsgáltam ezt, úgy is mondhatnám, hogy ezt nem vettem észre. Az én példaképeim csupa ilyen sokfelé kalandozó muzsikusok, akár külföldiek, mint pl. Quincy Jones, Miles Davis vagy Sting, akár hazaiak, mint Dés László, vagy László Attila. Van egy túlmisztifikált ellentét a szigorúan mainstream jazzmuzsikusok és a „többiek” között, de én ezt a valóságban nem igazán érzem.

 

Miként hatnak egymásra a művészi létedben a különböző műfajok, és milyen fajta figyelemmegosztást igényel ez részedről?  

 

Néha nagyon fel tud morzsolni, főleg ha sok minden egyszerre van. Ugyanakkor egymást gerjeszteni is tudják a gondolataim. Minél több a tennivaló, annál több az ötlet. A leginkább az zavar, hogy kevés időm jut egyenként a dolgokra. A 24 órás nap, mint koncepció, nem nekem való.

 

 

Subtones_1_700.jpg

 

 

Saját zenekarod a Subtones is elég erős eklektikát mutatja zeneileg. Milyen koncepció van a zenekar mögött, és hogyan állt össze a csapat a legújabb lemezetekhez?  

 

A zenekar magja adott volt: Benkő Dávid, Csízi László, Csókás Zsolt és Fonay Tibor összeszokott brigáddá érett, kialakult egy zenekari hangzás, amit élőben nagyon szerettem. Régi vágyam, hogy elektronikus hangzásokat úgy keverjek a zenénkbe, hogy az improvizatív jelleg ne sérüljön, életteli legyen az egész, és ne valami konzervre muzsikáljunk rá. Találkoztam Szarvas Dáviddal, aki beatboxot és ütőhangszereket effektezve loopol vagy kever, és úgy éreztem, hogy ő alkalmas lenne erre a feladatra, ráadásul ő is nagyon improvizatív, váratlan jelenség. A lemez ötlete Fenyvesi Márton miatt pattant ki a fejemből. Az ő stúdiójában vettünk fel pár tracket az Anima Sound System Anima & Animus c. lemezéhez, és – bár semmilyen koncepciót nem beszéltünk át – olyan gyönyörű sound designt csinált, hogy egyértelműen vele akartam dolgozni. Ebből a sessionból nőtt ki az egész Octopus lemez, ha úgy tetszik, és a Marci érdeme, hogy meglett az a hangzás, amit kerestem.   

 

A két énekesnőre, Kiss Flórára és Jónás Verára hogy esett a választásod, és mennyire működtek közre aktívan a dalok születésében?  

 

Mindkettőjükkel dolgoztam már korábban, Vera többször fellépett velünk, Flórát a MAO koncertjeiről ismertem, illetve ő énekelte a főcímdalt a CURTIZ c. filmben. Bár hasonló hangfekvésű énekesek, teljesen különböző habitusú emberek és előadók. Fantasztikus volt látni, ahogy a másodperc törtrésze alatt egymásra hangolódtak, pedig korábban nemigen ismerték egymást. Mindkettőjüket elég korán sikerült bevonnom a dalírásba, hol szöveggel, hol dallammal vagy más zenei ötletekkel szálltak be.

 

 

Subtones_700x.jpg

 

Fotó: Dancs Enikő Bianka

 

 

Mesélnél picit a személyes alkotói folyamatról, ahogy az Octopus című album létrejött?  

 

Úgy kezdődött, hogy szokás szerint túltoltam a szekeret és egy agyondolgozott tél után teljesen kimerülve próbáltam olyan zenéket keresni a telefonomon, amik érzelmileg és intellektuálisan is feltöltenek. De valahogy sehol sem találtam, amit kerestem. Egyre inkább kezdtem hallani magamban egy konkrét lemezt, és hamar rájöttem, hogy ez csak a fejemben létezik. Aztán egyszer leültem egy papír elé és összeírtam az összes tulajdonságot, ami ezt a képzeletbeli albumot jellemzi. Innen már csak meg kellett írni, egyre közelebb kerülni hozzá, és elviselni azt, hogy közben az anyag maga is életre kel, és deformálódik. 

 

Aránylag kevés lemez jelent meg a leállás alatt, ti mégis kihoztátok ezt az albumot. Miért döntöttek így?  

 

Év elejére elkészült az anyag, és pont leállt az élet, mire odáig jutottunk a Tom-Tom Records-szal, hogy a kiadás részleteit megbeszéljük. Nem akartam megvárni, míg „kihűl” az album, meg amúgy is, az emberek otthon ülnek, miért ne hallgatnának zenét?  

 

Mik a legfontosabb terveid a közeljövőben? Milyen formációkkal leszel most leginkább aktív?  

 

A MAO-val már a leállás alatt elindult az ArtOfVirus nevű nagyszabású projekt, amivel napi szinten is elég sok dolgunk van. Nagyon izgalmas, kíváncsian várom hova fut majd ki a dolog. Iván Szandra kérésére beléptem a Ruby Harlem nevű fiatal és pofátlanul tehetséges neosoul brigádba, kvázi rajongóból lettem tag, ennek nagyon örülök. A Subtones-szal végre leszúrtuk az origót, megtaláltuk magunkat. Remélem, hogy lassan visszatér a koncertélet, és minél többet tudunk játszani. Emellett tele vagyok ötletekkel, hogy merre tudna továbbfejlődni a dolog, remélem minél többet meg tudunk ezek közül valósítani!

https://www.facebook.com/subiczgabor

https://www.facebook.com/subtoneshungary

Az interjú először a Zenész Magazin 221., 2020. augusztusi számában volt olvasható.

Share |
top

A hozzászóláshoz kérjük jelentkezzen be, ha még nem regisztrált a regisztráció linken megteheti!

E-mail

Jelszó

Regisztráció | Elfelejtett jelszó

bottom
Impresszum
Betöltés: 0.095366 másodperc.