Az interjúban Kirk Hammettet elsősorban a Metallica második S&M koncertfelvételének kiadásáról, szimfonikus zenekarról, a próbákról, a színpadról, a setlistről, a Cliff Burtonnek szentelt tribute-ról, Alexander Mosolov szovjet zeneszerző „A Vasöntöde” című zeneművének előadásáról kérdeztük, de persze szó esett a Peter Green és Gary Moore által egykor birtokolt Les Paul gitárról is, ami hűséges társként mindenhová elkíséri.
Fel tudod idézni, milyen érzés volt eljátszani az első szimfonikus koncertet még anno 1999-ben, és milyen volt másodszorra, a 20. évforduló alkalmából? Könnyebb volt 2019-ben?
Igen, nos az első alkalommal teljesen új vizekre eveztünk, olyanokra, ahol még sohasem jártunk, ami azt jelentette, hogy egy komplett nagyzenekarral együtt játszottunk. Ezért egy kicsit aggódtunk is az egész miatt, mivel nem tudtuk, milyen lesz a végeredmény, képesek leszünk-e megoldani hangzás, felvétel, játék és előadás szempontjából. Elég sok energiát fektettünk abba, hogy mire odajutunk, hogy belecsapjunk, már annyi előkészület álljon mögöttünk, amennyi csak lehetséges. Ez rengeteg próbát jelentett: próbáltunk a szimfonikusokkal, sokat dolgoztunk Michael Kamennel, kitaláltunk egy megoldást a hangzásra, és amikor sor került a fellépésekre, minden kifejezetten jól sikerült, igazán nagyszerű volt. A nagyzenekar mögöttünk játszott, mi voltunk elől a színpadon, és kimondottan jól működött a dolog, döccenések vagy nehézségek nélkül. Így hát húsz évvel később, már mondhatni volt tapasztalatunk milyen nagyzenekarral játszani, pl. felléptünk Berkeley-ben, Berlinben…
És egy rövid ideig még együtt is turnéztatok, nem igaz?
Igen, így van, aztán New York-ban is felléptünk. Így hát ez a tapasztalatunk is megvolt, úgy értem, már nagyjából tudtuk, mire vállalkozunk. Viszont ami igazán nagyszerű volt, az a hatalmas különbség az akkori és a mostani felvételi technikák és technológiák között, ami lehetővé tette, hogy jobban egy egységként tudjunk működni a szimfonikusokkal. A vezeték nélküli technológia fejlettségének köszönhetően és a korszerű mikrofonok segítségével, valamint azzal, hogy minden egyre kisebb, rájöttünk arra, hogyha egy különleges körszínpad közepén játszunk, magunk köré tudjuk a színpadra állítani az egész nagyzenekart, így minden egyes szekcióval tudunk kommunikálni, több interakciót belevíve a show-ba. Úgy értem, külön az ütősökkel, a fafúvósokkal, a vonós szekcióval és persze a rézfúvósokkal. És ettől az egész sokkal-sokkal jobb lett, gondolok itt arra, hogy egy erőteljesebb résznél oda tudtam menni a csellósokhoz, és hallhattam, ahogyan húzzák, és az, hogy szemkontaktust tudtam teremteni a zenészekkel, elmondhatatlan különbséget jelentett. Sokkal inkább egy egységnek éreztük magunkat velük, és azt éreztük, hogy a nagyzenekar ezúttal valóban a banda része volt.
Értem...
És ezen kívül a technikának köszönhetően most már jobban el is tudtuk különíteni a szimfonikusokat a bandától. Továbbá a fülmonitorok is sokat segítettek, és az, hogy nem kellettek monitorok a színpadra, egyet leszámítva – én használtam egy monitor ládát, mert bizonyos dolgok miatt szükségem volt rá. De egészébe véve a technika lényegesen javított az egész produkció menetén, minden jóval simábban ment, mint korábban.
Ezúttal úgy tűnt, sokkal merészebbek voltatok, hiszen előadtátok Alexander Mosolov „A Vasöntöde” (Iron Foundry) című zeneművét. Ki gondolta volna ezt húsz évvel ezelőtt?
Igen, igen, így volt.
Miért pont ezt a művet választottátok, és milyen érzés volt a közönség előtt életre kelteni?
Nos, Michael Tilson Thomas szemelte ki, és amiatt választotta, mivel a klasszikus zenének egy olyan korszakából származik, amikor számos szovjet zeneszerző próbálta meg zeneileg visszaadni az ipar zaját, a gyárak és üzemek hangját, a gépek morajlását, ahogyan szakadatlanul végzik a munkájukat. Így született Mosolov „A Vasöntöde” című szerzeménye is. Amikor először meghallgattam, az első gondolatom az volt: „Ez tökéletes. Ez igazán illeni fog ide.” Párhuzamot éreztem aközött, amit több akkori zeneszerző valósított meg nagyzenekarokkal, és amit mi akkor és ott csináltunk, vagyis azt, hogy összehoztunk egy heavy metal bandát egy szimfonikus zenekarral. Mindkettőben volt kockázat. Mosolov „A Vasöntöde” című szerzeménye estében izgalmas volt, hogy inkább a klasszikus zene oldaláról közelítettük meg a feladatot, mintsem a rock felől, lévén, hogy egy heavy metal banda vagyunk, át kellett hidalnunk a két stílus közötti távolságot. Sokat tanultam belőle, valamint sokat tanultam az orosz klasszikus zene számomra teljesen új korszakáról, aminek korábban a létezéséről sem tudtam, most pedig kifejezetten bírom!
Ráadásul lehetőséget adtatok a nagyzenekarnak, hogy a Szkíta Szvittel (Scythian Suite) is megcsillogtathassák tudásukat, aminek 1916-ban volt a premiere. Akkor a legtöbben kivonultak a koncertről, annyira sokkolta őket a zene.
Igen, igen. Gondolom, abban az időben közönségesnek tartották. Egykor ezt a szót használták az emberek, amikor olyan zenét hallottak, ami kellemetlen vagy visszatetszést keltő volt számukra, vagy csak olyannyira más volt, hogy fel sem tudták fogni. Azt mondták rá „közönséges” vagy „vulgáris”. Tudod, manapság az emberek már nem használják ezt a szót a zenére, így hogyha hallom valahol, mindig azt gondolom, „Ó, biztosan klasszikus zenéről beszélnek”, mivel ez egy igen népszerű jelző volt akkoriban, így jókat mulatok rajta. Szerintem nagyon vicces.
Miközben manapság már semmi sem sokkoló?
Na igen, mi számít ma vulgárisnak? Létezik egy egész zenei műfaj, ami vulgáris, és az emberek szeretik – úgy hívják, punk rock!
Teljesen igazad van.
Tudom, hiszen imádom!
Az új setlistet olvasva olyan érzésünk van, mintha egy „Best Of” albumról lenne szó, szimfonikus kísérettel. Milyen szempontok szerint válogattátok össze ezt a 22 dalt? Nehéz volt új anyagokat belevenni, és kivenni kilenc számot, amik szerepeltek az első alkalommal? Hogyan közelítettétek meg ezt a dolgot?
Nos, muszáj volt. El kellett fogadnunk, hogy nem csinálhatjuk meg pont ugyanazzal a setlisttel. Emellett rengeteg dalunk íródott azóta, így fontosnak találtunk betenni néhány új zenét is. Az olyan dalok, mint például a „Halo On Fire” tökéletesen alkalmasak nagyzenekarra. Vagy a „The Day That Never Comes” – az is tökéletes a szimfonikusok számára. Szóval, egyszerűen nem hagyhattuk ki ezeket a dalokat. Aztán több szám esetében, melyek mindkét kiadáson szerepelnek, a vonós hangszerelő új vonós felállásra hangszerelte a dalokat, ami szintén nagyon-nagyon jól sikerült. Így például, ha meghallgatod a vonósokat az „Enter Sandman” című számban, hallani fogod, hogy teljesen más a két verzió. És azt mondanám, hogy a modern hangszerelés egy kicsit talán még kísértetiesebb is. Ez is egy igazán klassz dolog volt, hogy bele tudtunk nyúlni a dalokba és felrázni őket, és úgy éreztük, hogy ezzel az új kiadással valami újat kaptunk. És meg kell mondjam, Bruce Coughlin, aki a hangszerelést készítette, igazán nagyszerű munkát végzett.
Nem túlzás azt mondanom, hogy nagyon meglepett az „(Anesthesia) Pulling Teeth” című számotok.
Igen, mindannyiunkat meglepett!
Mennyire tartottátok fontosnak, hogy tisztelegjetek Cliff Burton előtt – és miért pont így közelítettétek meg ezt a dalt, azaz nagybőgővel?
Igen, eredetileg szólónak indult, de aztán valahogy mindannyian beszálltunk, és olyan volt, mintha együtt jammelnénk Cliffel. Nos igen, Scott Pingel tényleg kiváló munkát végzett, minden tekintetben. Például képes volt megszólaltatni Cliff gitár- és basszushangját egy nagybőgőn, egy klasszikus hangszeren, ami engem teljesen lenyűgözött. Aztán le tudta játszani Cliff basszusszólóját vonóval egy nagybőgőn! Mindezeken felül pedig nagyszerűen le tudta venni, és meg tudta ragadni az összes fontosabb hangot, az összes jelentős részt, az összes licket, a basszusszóló összes fő témáját, és nagyon hasonló feelinggel tudta eljátszani, mint ahogyan egykor Cliff. Egyszóval minden szinten sikerült megvalósítania. Csodálatos volt nézni, és mindannyiunk számára lélegzetelállító volt, amikor az egyik nagyzenekari próbán, amikor mondtuk, hogy „Gyere Scott, és játszd már el a basszusszólót nekünk, négyünknek”, és mire a végére értünk, csak a fejemet ráztam, tágra nyílt szemekkel és leesett állal, miközben azt gondoltam: „Úristen, Cliff Burton most fentről mosolyog rád, Scott Pingel”. Tényleg, olyan bámulatos munkát végzett, és ez egy olyan remek adalék ehhez az albumhoz, amire tulajdonképpen senki sem számított, legkevésbé mi magunk.
Te milyen gitárcuccot használtál a koncerten?
A szokásos cuccomat, egy Fractal soundot, ami egy Mesa Boogie Dual Rectifier és egy Randall Meathead erősítő keveréke. Ez egy kevert hangzás, aminek a hangmintáját beletettem a Fractalba, és ez a fő ritmus és szóló hangom. A koncerten végig ezt használtam, és nagyon-nagyon meg vagyok elégedve a Fractalok konzisztens hangzásával, úgy értem, akárhová viszed is a cuccot, mindig ugyanolyan jól fog szólni, ami nem mindig mondható el az erősítőkről, különösen nem a Marshallokról, ahogy azt biztosan te is tudod. Felállítod a Marshallokat vagy szinte bármilyen más gitárerősítőt helyszínen, és nagyszerűen szól, aztán átviszed egy másik koncerthelyszínre, ott pedig már elcseszettül szól, érted? Ha a mikrofont 5 centire teszed a hangszórótól, másképp fog szólni, mintha 10 centire raknád tőle. Aztán attól is függ, hogy milyen időjárásnak volt kitéve az erősítőd az alatt az 500 mérföldes út alatt, amit előző éjszaka megtett. Ezek a tényezők mind napról napra befolyásolják a gitárod hangját. No meg ott vannak az örökös cső problémák, és a Marshallok egy idő után állandó karbantartást igényelnek.
Az enyémet valamikor rádió adóvevőként is használhattam volna. Fura csatornák jöttek be rajta, attól függően, milyen helységben volt éppen.
Amikor régen az én erősítőm csinálta ugyanezt, megpróbáltam rájátszani a dalokra, akármilyen zene is jött be éppen a cuccon.
És ami a gitárokat illeti? Azt a bizonyos Peter Green/Gary Moore-féle Les Pault használtad?
Igen, nos tudod, Greeny mindenhová velem jön. Akárhol alszom, Greeny ott van. Greeny most is itt van a másik szobában. Szóval természetes volt, hogy Greeny is részese lesz a dolognak. Greeny azelőtt még sosem játszott együtt szimfonikus zenekarral, már amennyire én tudom, így tényleg nagyszerű volt ezen a gitáron játszani. És játszottam a megszokott ESP gitárjaimon is, aztán használtam egy Coral elektromos szitárt is – várjunk, mi is volt az, Silvertone? A Silvertone gyártja a Coral szitárt? Ezen kívül játszottam egy 1955-ös Fender Straton is, amit a „Nothing Else Matters”-ben kezdtem használni, mivel más hangzást ad a dalnak, mint az albumon, és nekem bejön ez a sound. Egyfajta csillogást kölcsönöz neki. Így már egy ideje ezt használom a „Nothing Else Matters”-höz. Igazából ennyi.
Hogyhogy Greeny-t nem nevezted még el egy horrorfilmről vagy horrorszereplőről?
Nos, ez csak idő kérdése! Tudod, igazán nagyszerű volt együtt dolgozni Edwin Outwaterrel, a karmesterrel, aki Michael Tilson Thomasszal közösen vezényelt, igazán élveztük – nos, mindketten igazi horrorfilm rajongók vagyunk, így elhatároztuk, hogy csinálunk közösen egy instrumentális darabot, ami horrortémájú. Ezt éppen nemrégiben fejeztük be, és az a tervünk, hogy hamarosan egy nagyzenekarral felvesszük, és remélhetőleg októberben el is játsszuk majd a Vancouver Szimfonikusokkal, ha lesz még akkor világ.
Lou Reeddel már a klasszikus és az avantgarde műfajokat is megjártad, innen adódik a kérdés: Mi a következő állomás a Metallicának? Most már csak a jazz jöhet, nem igaz?
Nos, az elmúlt pár évben elmélyedtem a jazzben.
Wedding Band
Pont emiatt kérdezem.
Na, igen… hát, ki tudja? Esetleg jöhetne a fúziós jazz? Szerintem az jobban illene hozzánk. Olyasmi, mint például Mahavishnu vagy valami folkos, mint a The Headhunters, esetleg tiszta funk, mint az Ohio Players vagy a Bar-Kays. A funk, a jazz és a latin zene mind közel áll hozzám, akárcsak Robhoz. Rob és én állandóan játszunk ilyen stílusokat, amikor jammelünk, és pláne sok funkot játszunk a Wedding Band nevű másik bandámmal. Így Rob és én mindenképpen hajlunk rá, hogy elmenjünk ezeknek a stílusoknak az irányába, csak meg kellene győznünk a többieket, hogy megéri ráfordítani az időt és az energiát!
Már a 2000-es évek eleje óta emlegeted azt a bizonyos szólóalbumodat. Ki fog még valaha jönni?
Nos, úgy érzem, egyre közeleg az ideje. Most már nagyon közelinek tűnik! Úgy gondolom, elérkezett az szakasz a zenei karrieremben, a zenei életemben, hogy itt az ideje, hogy tényleg elkezdjem kiadni azokat a zenéket, amiket a háttérben írtam, és amelyek közül néhányon már hosszú, hosszú, hosszú évek óta ülök. Szerintem némelyik dal az elkövetkező két, három, négy vagy öt évben fog napvilágot látni. És ez az instrumentális darab, amit Edwinnel közösen alkottunk, egy sorozat harmadik része – a harmadik darab, ami összeköti a másik kettőt, melyeket eredetileg a kiállításomra írtam, és amik szintén horrortémájú instrumentális szerzemények. Szóval ez a harmadik darab köti össze a másik hármat, a negyediken éppen most dolgozom. Így remélhetőleg, ha minden jól megy, a közönség mindhárom darabot hallhatja majd egy szvit részeként.
Úgy érted, végre összehozol egy kiállítást azokból a dolgokból, amiket az évek során gyűjtöttél?
Igen, ezt már csinálom egy ideje, és különböző múzeumokban mutatom be őket az USA-ban, illetve Torontóban is. Ez egy folyamatosan meglévő dolog, amiben már vagy négy-öt éve benne vagyok. Remélem, hogy egyszer majd Európába is sikerül eljuttatnom ezt a kiállítást, mivel tudom, hogy óriási közönsége van ott is a horrortémájú relikviáknak, filmposztereknek és hasonlóknak. És ezek a zenék is a kiállításokból kifolyólag születtek, és most csak parlagon hevernek… Szerintem elég jók ahhoz, hogy a múzeumi show-kon kívül is hallják őket az emberek, így igyekszem ebbe az irányba továbbmenni.
Mikor fogjátok Robbal összegyűjteni az összes őrült feldolgozást, amikkel az előző turnéra rukkoltatok elő? És különben is, honnan jött nektek ez az egész? Úgy értem, némelyik elég furcsa és ködös volt.
Nos, tudod, sokat megtudtam a német schlager stílusról.
Nem mondod? Mármint arra gondolsz, mint a „Skandal im Sperrbezirk”?
Igen, tudod elég sokat tanultam – sokat tanultunk a helyi európai zenékről, nagyon sokat. Sokat megtudtunk az európai népzenékről és az európai kortárs zenékről, tudod olyan dalokról, amik annyira fontosak egy adott ország vagy bizonyos városok kultúrájában. Eljátszottuk őket, és ez nagyszerű tanulási lehetőség volt számunkra. Rengeteget tanultunk, tényleg. Németországban például elég széles volt a zenei kínálat, amiből választhattunk, így ott Rob és én csak dörzsöltük a tenyerünket, és azt mondtuk „Na, akkor ma mi legyen a terítéken, milyen furcsa dologba tudnánk belevágni?” És meg kell, hogy mondjam, rendkívül inspirálóan hatottak rám a német zenészek, lehetett az Bach, Strauss, Beethoven vagy akár Michael Schenker, Rudolf Schenker…
Micsoda kombináció!
Nem, komolyan mondom, tényleg ők azok a zenészek, akik a leginkább megérintettek. Az összes német zeneszerző, a klasszikusok – csodálatosak. Túl sok van belőlük, hogy mindet felsoroljam. Aztán ott voltak az inkább kortársnak számító zenészek, egészen mondjuk Wolf Hoffmannig – ő például hatalmas inspirációként szolgált számomra. És még az olyan bandák is, mint a Nektar vagy a Lucifer’s Friend, ők olyan zenekarok, akiket a hetvenes évek végén szerettem, amikor még csak tinédzser voltam, és a zenéjük megszólított, érted mire gondolok?
Csak remélni tudom, hogy te és Rob majd egyszer csináltok egy válogatást belőlük.
Oké, viszont a schlager zene… na, az aztán tényleg egy elcseszett valami! Német ivós zene.
Végezetül pedig értelemszerűen meg kell, hogy kérdezzem, mi a helyzet a Metallica új stúdióalbumával, amin állítólag dolgoztok?
Oké, de várj egy pillanatot… Van még egy másik banda, akiket nagyon bírok, és senki sem tudja, hogy szeretem – egy német zenekar, a Neu!
Ők tényleg fantasztikusak. Michael Rothernek most jön ki új szólóalbuma, azt muszáj meghallgatnod.
Hú, igen, mindenképpen! Imádom az elképzeléseiket. Szeretem az olyan bandákat, mint a Neu! vagy a Tangerine Dream, bár csak most kezdem jobban megismerni őket. Elég sok progresszív zenében elmélyedtem mostanság.
Hogyhogy? Én harmincöt-negyvenéves koromig sose értettem ezt a fajta zenét, aztán hirtelen rádöbbentem, mennyire megelőzték korukat akkor a hetvenes években.
Igen, így van, és is csak most lettem elég értelmes ahhoz, hogy felfogjam! Szóval, szeretem a Tangerine Dreamet is, nagyon fontos számomra a zenéjük. Úgy értem, meglehet, hogy a hangzásuk idejétmúlt, de csak amiatt, mert ma már annyira egyszerű ilyen típusú zenét létrehozni – csak megnyomsz néhány gombot – viszont ha kontextusában hallgatod, ezt a zenét akkoriban elképesztően nehéz volt létrehozni. És azért volt elképesztően nehéz, mivel nem voltak még számítógépek. Nem voltak meg a zeneszerkesztéshez szükséges eszközök, amik ma már adottak. Csak a magnószalag volt, azt vagdosták és ragasztották össze. Kész őrület. No meg azok a szintetizátorok, amikhez egy egész szobányi cucc kellett, hogy létrehozzák ezeket a hangokat – most pedig megkapod ugyanezt a hangzást a telefonodon vagy az iPhone-odon. Elképesztő.
Rendben, akkor mesélj, hogy álltok az új albummal?
Nos, igen, épp az ötleteket szedjük össze. Most annál a szakasznál tartunk, hogy „Na, neked milyen ötleteid vannak? Hadd halljuk”. Szóval ez úgy megy, hogy meghallgatjuk mindenkinek a riffjeit, és kiválasztjuk a legjobbakat, amikből ideális esetben egyszer dalok lesznek. Szóval most itt tartunk. Nem az a célunk, hogy ez az év egy elveszett év legyen, ahogyan sokan mások számára az, így igyekszünk valahogyan megmenteni. Kidolgoztuk, hogy hogyan tudunk távolról is együtt felvenni dalokat. Épp a múlt héten vettünk fel néhány anyagot – James Colorado-ban volt, Lars San Francisco-ban, Rob Los Angelesben én pedig Hawaii-on. Ez már önmagában véve is roppant izgalmas.
És rengeteg ötleted van?
Mi az, hogy! Több mint hatszáz zenei ötlet. Múltkor elvesztettem a telefonomat, és vele együtt az összes ötletemet, így biztosra akartam menni, kompenzálni a vesztességet, hogy elég cuccal tudjak majd előállni, így most több, mint elegendő az, amiből válogathatunk. Tényleg rengeteg ötletem van, mivel bőven túlkompenzáltam azt, ami elveszett!
Nem semmi! Köszönjük az interjút, és bízom benne, hogy legközelebb már akkor beszélgethetünk, amikor ismét turnézhattok.
Az S&M2 koncertfilmről és albumról további információk ITT.