zenesz_logo.png



A ZENÉSZ megújult oldala jelenleg teszt üzemmódban működik.
Interjúk
"A Lenin körúton az ördög zenéje! / Ideért, amikor felnőttem végre / Harvanötben vagy hatvannégyben / Valami helyett, amitől féltem" - robban iszonyat energiával az Arénára a "Rohadt rock and roll", és a Hobo Blues Band-től búcsúzni összegyűlt hatalmas tömeget azonnal magával is ragadja a lendület.

Semmi flanc, semmi túlzás, a koncert elején az óriási fityiszt persze felénk vetítik, majd az "átkozott" rákendroll eszeveszett dübörgésbe kezd.

 

A Hobo Blues Band (balról, jobbra) Madarász Gábor, Déák "Bill" Gyula, Póka Egon,

Solti János, Tátrai Tibor és Földes "Hobo" László


Deák Bill Gyula, Póka Egon, Solti János, Tátrai Tibor, Madarász Gábor és Hobo utoljára együtt a színpadon két este, 20 ezer ember előtt a Papp László Budapest Sportarénában. Bennünk pedig az érzések keserédesek: egy nagyszerű zenekart ünneplünk és búcsúztatunk is egyszerre.

 

 

Vajon miért kellett ezt végleg lezárni?

 

2008 őszétől másfél évig vártam rá, hogy a társaim egy újabb lemeznyi szöveget megzenésítsenek, ennél többet viszont nem tudok. Megértem persze, hisz mindenkinek megvan a maga szólókarrierje is, viszont ha újat nem sikerült létrehozni, akkor inkább fejezzük be, mert nekem más dolgom is van - mondja Hobo, akivel pár nappal később az elmúlt 33 év kapcsán beszélgetek.

 

 

Nehéz volt kimondani, hogy vége?

 

Nem, valójában már sokkal korábban véget ért, csak a búcsúkoncert tolódott mostanra. És mivel ez fantasztikusan sikerült, a helyére tudtam magamban tenni, nem éreztem fájdalmat vagy ürességet, inkább örömöt, hogy megtörtént.

 

 

Az elmúlt bő három évtizedből mi az, amit a legjobb eltenni emlékbe?

 

Klubzenekarnak indultunk, 20 éven keresztül így is játszottunk a MOM-ban, az Ikaruszban, a Fővárosi Művelődési Ház körtermében és a Lágymányosi Közösségi Házban. A közönség közvetlen jelenléte volt ezekben a legfontosabb. (Egyébként ma is ezekből élek.) Mindig többet tudtak rólunk, mint amennyit el akartunk árulni: látták, szakad rólunk a víz, rossz- vagy jókedvűek vagyunk-e, szomorúak, netán dühösek. De ez úgy tűnt, nem volt szégyellni való. Nagyon széles zenei repertoárunk volt, minden héten másik műsort játszottunk, keretjátékokat is írtam ezekhez. Fantasztikus hangulatok alakultak, fellépéseinknek igazi közösségteremtő ereje volt. Ez volt tehát az egészben a legszebb és nem a nagy koncertek. Akkor és ma is a hétköznapok emberének tartom magam.

Hobo (1985)



Több helyen is nyilatkozta mostanában, hogy a "HBB elvégezte a dolgát". Mi volt ez?

 

Meghonosítottunk egy idegen zenei műfajt, amit akkor már az egész nyugati világban játszottak: a bluest. A rá jellemző egyszerű, letisztult, de szigorú zenei formát és verselést sikerült magyarrá tennünk. Utána persze elkezdtünk saját, a bluesra épülő, de azon túlmutató zenéket is alkotni, mint például a Vadászat vagy a Tábortűz mellett. De nem csak zeneileg váltottunk, magam is eltértem a blues verselésétől egy szabadabb irányba, aztán ezek a kísérletek vagy sikeresek voltak vagy nem, viszont ki lehetett sok mindent próbálni és nem csak egy kijárt úton ismételgettük folyamatosan magunkat. Fontosnak tartom, hogy a zenét összekapcsoltuk más kultúrákkal is, játszottunk a blues-on kívül verseket, voltak bohóctréfák, irodalmi idézetek, kuplék, mindenfélék.

 

A mi nyomdokainkon aztán mások is elkezdtek bluest játszani, de persze olyanok is voltak, akik szerint ezt magyarul nem lehet. Nekem az mindig gyanús, ha valaki nem a saját anyanyelvén énekel. Hol van hát ma az a sok nagyszájú bluesista a 90-es évek elejéről, akik mind azt mondták, hogy csak az angolnyelvű blues az igazi és cikizték a HBB-ét?! Nem 2011-re: 2000-re hova lettek?!

 

 

Miért tűntek el vajon?

 

A blueshoz hitelesség és személyiség kell. Azt hitték, ha tudják a műfaj zenei szabályait és el tudják játszani, ha angolul átveszik a mások által írt dalokat és azokat interpretálják, az elég lesz. De ez valójában nagyon kevés. Hogy valaki igazán meg tudja önmagát valósítani és rátaláljon a saját hangjára - mint például a Kiss Tibi a Quimbyben vagy a Lukács Laci a Tankcsapdában -, az nagyon kemény iskolákat kíván. Először mindenki utánoz, megtanul valakit... egy stílust, hogy aztán kialakulhasson belőle a sajátja. Viszont ahhoz, hogy ezt az utánzást át tudja lépni, kell egyfajta személyes érzékenység és persze tehetség is.

 

 

...és mondanivaló.

 

Hát igen, és ez a legtöbbjüknek nincsen. Nem keresik  és nem ismerik fel az önkifejezés módjait. Nagyon sok bluest fordítottam magyarra, de mindig hozzátettem a saját egyéniségemet, gondolkodásomat is. Ha kiállok, tudom hogy mi az amit felvállalhatok és mi az, amit nem, mi vagyok én, ebből mit mutathatok be és egyáltalán miről beszélek. Ezt érdemes végiggondolni, mert az ember sokat tanulhat belőle. Mondok erre egy példát is. Van egy nagyon híres blues, a Kis vörös kakas. Régen ezt úgy énekelték a feketék, hogy "van egy kis vörös kakasom". Jagger már úgy adta elő, hogy "én egy kis vörös kakas vagyok", Jim Morrison pedig azt mondta, hogy "én vagyok a kis vörös kakas". Ez az alapján változik, hogy ki milyen személyiséget visz bele, de erről ezeknek az „angolszakos magyar blues zenészeknek” fogalmuk sincs.

 

 

Akkor most mi a helyzet magával a műfajjal?

 

Vége van. Itthon ketten maradtunk, Deák Bill Gyula és én. De az amerikai fiatal négerek sem játszanak már bluest, sőt az öregek sem. Már csak a fehérek, például Clapton vagy Stevie Winwood, de ha ők abbahagyják, vagy a Deák Bill vagy én... Nincs utánpótlása a műfajnak. Túl nehéz és nem divatos.

Jövőre szeretnék csinálni egy nagy összefüggő művet, "Requiem a bluesért" címmel, ez színpadi mű is lesz egyben, amiben lerónám hálámat és tisztelemet a műfaj iránt..

 

 

Mi a helyzet a könnyűzenével ma?

 

A lemeztársaságok, a televíziók és a bankok uralják az egész szakmát. Azok a fiatal gyerekek már úgy mennek a Megasztárba, hogy minden előre le van gyártva. Annak idején lemez nélkül is ki lehetett törni: nekünk az első három évben például nem is volt, mégis teltházak előtt játszottunk, akárcsak aztán a 80-as években végig. De ezt ma már nem lehet, vagyis lehetne, ha lennének akkora egyéniségek. Akik azonban a tévé előtt nőttek fel, azokból nagyon nehezen lesz ilyen. A Quimby és a Tankcsapda - akiket én a legjobban bírok -, is már 40 körül járnak. Akkor mi a helyzet a harmincasokkal meg a huszonévesekkel?!

Tátrai Tibor és Hobo



Felszínesedik minden.

 

Ahogyan a költészet, az irodalom, a film- és színházművészet és a képzőművészet is felszínesedik. A Gutenberg-galaxisnak vége, mert átment a dolog virtuálisba és nem is nagyon olvasnak már az emberek. Egyedül az élő dolog maradt meg, azt nem tudják elvenni. Tavaly 148 előadást játszottam és most is minden hónapban 10-15 fellépésem van. Erre tehát továbbra is van igény.

 

Nézegetem egyébként a hazai könnyűzenei felhozatalt is, helyenként katasztrófális. És milyen komolyan veszik magukat! Némelyik nem tudja a Beatles-t a Stones-tól, Ady-t József Attilától megkülönböztetni, de ez nem is zavarjha, mert nem várja el tőle senki. Csak akkor legalább abban teljesedne ki, amit csinál, de nem képes rá, mert senki nem szól neki, hogy mi az, ami nem jó. Mick Jagger mondta a 60-as években, hogy nem árt, ha az embert időnként seggberúgja valaki. Körülöttem szerencsére mind a mai napig vannak emberek, akik ezt megteszik, ha valami hülyeséget csinálok. Kell a külső kontroll.

 

Ki az, aki egy Hobo-t seggbe rúg(hat)?

 

Első mesterem, Fodor Lajos megtette. Kodály Zoltán tanítványa volt, majd, opera- és színházrendezést is végzett, óriási kultúrájú ember, apám helyett apám volt. 2001-ben meghalt, de szerencsémre akkor már összebarátkoztam Vidnyánszky Attilával – ma a debreceni Csokonai Színház vezetője -, őt pedig nem tudom megverni, mert erősebb nálam. Mindig voltak mellettem, akik megmondták azt, amit magamtól nem ismertem volna fel. Mi az ami nem áll jól, vagy mit hogyan érdemes elénekelni, elmondani. Minden szó - Nincsen apám, se anyám... - mögött ott kell lenni. Nem csak a dallamot kell elénekelni, vagy a szöveget elmondani, hanem amit mindez jelent. 

 

 

A HBB vajon miért tudott ilyen sikeres pályát befutni?

 

Ilyen figurákat, mint amilyenek a 80-as években, vagy a 90-es évek elején voltak a zenekarban és akikkel most ezt a korszakot le is zártuk -, nem nagyon lehet találni. Sőt ilyen kvalitású zenészeket sem. De összetartani is nagyon nehéz őket. Nem véletlen, hogy azóta mindenkinek megvan a saját zenei pályája is. Aztán ott van a zenén kívüli érdeklődés: engem mindig is a színház és az irodalom érdekelt, a többiek pedig inkább az élet más oldalait választották, vadászni, horgászni indultak. A zene tartott bennünket össze és ez ennyire volt elég.

De hogy ezt valaki így vigye végig... az nagyon nehéz. Se előttünk, se utánunk ezen az úton nem járt és nem jön senki más. Ma is azt mondják, hogy a HBB maga volt a lázadás: de az ember nem azért játszik bármilyen zenét, nevezetesen bluest is mert lázadni akar, hanem azért, mert szereti. A lázadás pedig akkor jön, amikor ezt tiltani kezdik.

 

 

Régebben egyértelműen volt mi ellen lázadni, hozta magával a rendszer...


Most is van! Úgy ömlik a szar, hogy a torkunkig ér lassan. Amit ma csinálok, nem politikai, hanem kulturális értelemben megy szembe mindennel, ami ebben az országban folyik a Friderikusz show-tól kezdve az RTL Klubon át a Zenészmagazin katasztrófálisan ostoba interjúiig.


Az elsőszámú közellenség én vagyok a bulvársajtóban, igaz, úgy is beszélek velük. De a közönség is magára vessen egyébként. Néha nagyon szigorú vagyok velük is, utálnak is érte. Nemrég nemes Zolui zongoristával Békéscsabán játszottunk egy „blueskocsmában”. Közben az első sorban olyan hangosan beszéltek, hogy nem hallottam saját magamat. Mikor leálltunk, az egyik pasi megkérdezte, hogy miért? Mondom azért, mert hangosabban beszélsz, mint ahogy én játszom. Minek jöttél ide, ha nem érdekel a zene? De ez még nem minden. A műsor csúcspontján a kocsmáros megjelent a színpadon egy hatalmas tálca zsíroskenyérrel, és osztogatni kezdte. És utána még nekem írtak, hogy milyen nagyképű vagyok, mert ők ezt megszokták, hogy így van. De ha mondja előre, hogy az előadás során zsíroskenyeret szolgálnak fel, nem megyek oda játszani. Nem akartam az embereket megbántani, de így hogy énekeljek?! 

 



Mik a további tervek?

 

A szólólemezen túl dolgozom egy színdarabon és egy könyvön is

 


Utólag visszatekintve hogyan sikerült a búcsú a Hobo Blues Band-től?

 

Sok mindent megértem életemben, igen komoly sikereket is, de az verbálisan kifejezhetetlen, ami pár napja az Arénában történt. 20 ezer fölött volt a két este látogatottsága. Ráadásul az egésznek volt egy spontán, magától értetődő rendje, nem kellett trükköket bedobni, számok sorrendjét felborítani, és őszintén megmondom nem is fáradtam el. Döbbenetes volt, hogy nemzetiségtől, vallási vagy politikai hovatartozástól függetlenül milyen kultúráltan együtt tudott ünnepelni ennyi ember, a 12 éves gyerektől a 65 éves palikig mindenki. Többen megírták, hogy ilyet nem láttak még, hogy ismerik egymást, politikai okok miatt haragszanak is egymásra, de eljöttek ide és együtt énekelték a Viharban születtemet vagy a Mata Harit.

- Milyen volt ez a legelső fellépéshez képest?
- A két legjobb koncert volt a legelső és a legutolsó. A P-Mobil előzenekaraként 78-ban úgy játszottunk, hogy még senki nem ismert minket, tele volt a Lőrinci Ifjúsági Park és szinte majd' felrobbant az egész környék az őrületes fogadtatástól. És most megint ugyanezt éreztem. Persze ott nem ennyien voltak, de amilyen fantasztikus volt az eleje, olyan fantasztikus lett a vége is. Kerek történet, nagy hullámhegyekkel és völgyekkel, de a végére minden kisimult és aki ebben részt vett, az azt gondolom úgy teheti el magában, hogy végül minden a helyére került.

 

Mándi Emese