zenesz_logo.png



A ZENÉSZ megújult oldala jelenleg teszt üzemmódban működik.
Interjúk
Interjú Ripoff Raskolnikovval a friss, Odds and Ends című lemeze kapcsán...

 ripoff_raskolnikov_700.jpg

 

 

Az első gitárodat az egyik nagybátyádtól kaptad 13 éves korodban, de ha jól tudom, a gitározás csak két évvel ezután kezdett el úgy igazán érdekelni. Mi hozta meg a fordulatot?

 

Az tetszett, hogy a nagybátyám tudott kis, háromakkordos osztrák dalocskákat, ezeket megmutatta és én próbáltam lejátszani őket. Egy-két évig csak ennyi volt, aztán jött a '69-es év és akkor engem is elkapott a woodstocki láz. Ekkor kezdtem el jobban érdeklődni a gitár iránt. Jártam is egy ideig gitár órákra, de utána rájöttem, hogy amit én akartam játszani, azt – szerintem – csak autodidakta módon lehet.

 

A woodstockiak közül ki volt rád akkor ekkora hatással, hogy végül elkezdtél gitározni?

 

Hendrix, nyilván! Azt a mai napig aláírom, hogy ő nagyon ott van. Sok olyan zenekar van, ami tizenöt éves koromban még tetszett, de most már nem. Hendrixre viszont sok rosszat nem lehet mondani. [nevet]

Az akkori zenei világ nagyon izgalmas volt, de ma már annyira nem izgat, ha valaki nagy hangerővel egy húszperces gitárszólót csinál egy két és fél perces számból. Annak idején tetszett ez a világ, de ma már úgy vagyok vele, hogy amit nyolc taktusban nem tudok kifejezni a gitáron, azt nem is érdemes.

 

Egy korábbi interjúdban azt mondtad, hogy számodra misztérium, hogy hogyan működik az elektromos gitár. Ezek szerint nem vagy az a gitáros típus, amelyik sokat pepecsel a zenélés technikai részével.

 

Ó, a technikai rész teljesen hidegen hagy. Úgy vagyok vele, mint az autóversenyző, aki nem tudja, mi van motorban. Sőt, engem két dolog idegesít a Facebookon: amikor a desszertjükről posztolnak képet, meg amikor a gitárjukról.

Felhalmoztam pár gitárt az évek során, de sosem voltam gyűjtő. Számomra olyan a gitár, mint a kőművesnek a spakli: elviszem a munkahelyemre és dolgozom vele, mert anélkül nem megy, de úgy igazán nem tudok gyönyörködni például egy '57-es Fender Mustangban. Szeretek gitározni. Az is jól esik, ha jó a gitár. De hogy az '57-es vagy 2014-es, annyira már nem izgat. Legyen jó!

 

Habár hangszertechnikai kérdésekkel nem nagyon foglalkozol, ugyanakkor szoktál használni például slide-gyűrűt és különböző alternatív hangolásokat is.

 

Az új lemezen a Virgo Angelben van Gabesznak [Little G Weevil, alias Szűcs Gábor – a szerk.] egy szólója és a végén nekem is van egy. Azt slide-dal játszom, méghozzá nyitott E hangolásban, ami szokatlan volt nekem, mert ha slide-olok, akkor azt nyitott G-ben szoktam.

 

Az Alone and Acustic [2001] című lemezhez – amin csak régi bluesokat játszottam – kitaláltam egy hangolást, amit biztos mások is kitaláltak már: C-G-C-C-G-C. Tehát nincs harmadik, csak első és ötödik fok, ezzel így C-ben és G-ben lehet játszani. Ez nyilván korlátozza a lehetőségeket, de érdekes, ami ebből kijön.

 

A zenéd alapvetően az amerikai zenei hagyományokból építkezik. Jól érezhető rajta Bob Dylan, Tom Waits és a régi bluesok hatása. Az új lemezen meglepő módon olyan dal is van, ami leginkább talán Bruce Springsteenre emlékeztet.

 

Igen, elég rockosra sikerült ez a lemez. De ez nem is baj. Eddig ugyanis mindig az volt, hogy amikor a koncertek után árultam hat-hét féle CD-t, akkor sokszor kérdezték, melyik az, amelyiken sok a pörgős szám. Most legalább tudok mit válaszolni.

 

Habár nagyon erős az amerikai zenei hagyományok hatása a zenédben – amit így leginkább az americana műfaja alá lehetne besorolni –, mégis nagyon európai az, amit csinálsz.

 

Belátom, hogy nem jó az, hogy mi európaiak olyat próbálunk a világpiac számára előállítani, ami olyan, mint amit az amerikaiak csinálnak. Legalább legyen benne valami európai!

 

Az előbb szóba került Dylan és Waits. Mindketten meglehetősen karakteres és termékeny dalszerzők. Te könnyen írsz dalokat vagy sokszor visszatérsz hozzájuk?

 

Nem írok könnyen. Voltak az életemben olyan időszakok, amikor csak úgy jöttek a dalok, de azok inkább kivételes esetek voltak. Évente átlagban talán öt dalt írok. Az nem sok. Nem is úgy csinálom, mint Nick Cave, aki minden nap kilenctől ötig dalokat ír. Ez nekem nem megy. Ott van például az egyik legjobb dalom, a Lenin Street, ami tényleg jól sikerült és az egy olyan dal, aminek az ötlete – három és fél strófa – körülbelül tíz évig egy fiókban hevert és nem jutottam sehová vele. Lehet, hogy kellett ez a távolság, aztán tíz év elteltével, amikor újra elővettem egy este, volt inspirációm és meglett az kilenc vagy akárhány strófa, teljesen másról kezdett szólni, mint ami az eredeti ötlet volt. Örülnék neki, ha több olyan számom lenne, mint a Lenin Street. [nevet] Egyébként ez után is hozzányúltam még néhányszor: egy kis javítás itt, egy kis javítás ott.

Visszatekintve van egy pár dal, amire azt mondanám, hogy tényleg jók. Most amikor Ian Siegal verzióját hallottam a Temporaryből, akkor arra is azt mondtam: na ez jó!

 

 

 

gallery-700.jpg

 

 

 

Ha már szóba hoztad Ian Siegal Temporary-feldolgozását: jóllehet itt van a Braindogs, amiben többek között vele együtt Tom Waits dalokat játszotok, korábban – a grazi időkben – pedig volt egy Bob Dylan-projected, mégis azt hallottam, hogy nem szereted mások dalait játszani.

 

A Braindogs is olyan volt, mint a Dylan-project, hogy eredetileg csak egy koncert lett volna. Aztán megtanultuk azt a sok dalt, jól sikerült az este, így kár lett volna abbahagyni. Szóval azt nem mondanám, hogy nem szeretek feldolgozásokat játszani, de ha valaki eljön egy Ripoff Raskolnikov koncertre, akkor ott a saját dalaimat hallgassa! Ebben persze talán az is benne van, hogy saját magamat nem tartom túlságosan jó előadónak. Ha egy jó előadó – mint Ian Siegal – játssza az egyik dalomat, az sokkal jobb, mint fordítva, azaz ha én eljátszom és elrontom egy jó dalszerző dalát. [nevet]

 

Miért nem tartod magad olyan jó előadónak? Vagy szerinted min múlik, hogy kiből lesz jó előadó?

 

A kisugárzást nem lehet megmagyarázni. Előfordul, hogy úgy érzem, hogy jó vagyok koncert közben, előadóként, de alapvetően nem olyan a személyiségem, hogy a színpadon mindenki „elájul tőlem”. Vannak olyanok, akiknek ez megy, de én az évek során észrevettem, hogy jobb, ha nem is erőltetem és ezt tudomásul is vettem.

 

Az új lemez az Odds and Ends címet kapta, amit nehéz volna magyarra átültetni, talán azt mondhatnánk egy szóval: kacatok. Miért ez lett a cím?

 

Egyrészt lusta voltam, hogy kitaláljak egy önálló albumcímet és a dalcímeket végignézve ez volt a kézenfekvő. Az egész lemez olyan össze-vissza, egymáshoz nem feltétlenül illő dalokból áll. Ez a dal egyébként is olyan, mint amikor az ember az öregség kapuján megáll, és kicsit elgondolkodik azon, amit eddig össze tudott hozni, majd rájön, hogy ez talán nem is volt annyira nagy dobás.

 

 

 

 

 

 

Most valamit másképp csinálnál, mint ahogy csináltad?

 

Azt nem mondanám. Úgy érzem, ez egy tök jó életstílus, amiben részem van. Jobb ez, mintha 5:40-kor kellene kelnem, hogy fél hétre beérjek a gyárba. Tehát nem mondom, hogy nem vagyok boldog ezzel az életstílussal. Sőt úgy érzem, minél jobban öregszem, annál könnyebben találom meg azt, ami nekem való. Végül is furcsa is volna, ha ez fordítva lenne. De ez egyfajta enyhe önkritika is: amit eddig letettem az asztalra, az talán nem túl sok. Örülnék, ha lennének a rajongóim között olyanok, akik ezt másképp látják.

 

Áprilisban jelenik meg az új lemez. Hogy érzed, hogy sikerült? Elégedett vagy az új felvételekkel?

 

Nem tudom, hogy ez így van-e, de úgy érzem, ez a korábbiakhoz képest nagyon jól szól. Adammel  [Adam Whittaker, hangmérnök] véletlenül találkozott Peti [Podlovics Péter, Ripoff menedzsere – a szerk.], miután már körülbelül két hete túl voltunk a felvételeken. Ő mondta, hogy ha benne vagyok, szívesen megpróbál egy-két felvételt megkeverni és majd eldöntjük, hogy tetszik-e. Megkeverte a Late Monday Night című dalt, amit én kudarcnak éreztem a stúdióban és akkor még úgy éreztem, hogy nem kerül rá a lemezre. Adam azonban készített belőle egy teljesen jó mixet, amire azt mondtam, hogy ez azért talán mégsem olyan rossz. Így kezdődött, aztán ő kevert mindent és szerintem nagyon jó munkát végzett.

 

 

rr1_700.jpg

 

 

 

Hogy éled meg a felvételkészítést, szeretsz stúdiózni?

 

Biztos van olyan zenész, aki jobban érzi magát a stúdióban, mint a színpadon – mert hát a világon minden előfordulhat. De az olyan zenész, mint én, akkor érzi jól magát, ha egy jó zsúfolt kocsmában játszhat és baromi jó hangulat van. Ebben van rutinom. Stúdióba viszont csak évente-kétévente megyek, így nyilván abban kevesebb a rutinom. Abban a fajta zenében, amit mi csinálunk, sok mindent az adott pillanatban dől el és az vagy jó lesz, vagy nem. Ez van. John Lee Hookernek sem sikerült minden felvétele.

Nagy szerencsére most nagyon jó körülmények között, egy teremben vehettük fel a dalokat Törökbálinton, a dob volt csak külön teremben. Tehát elég ideálisak voltak a körülmények, és mégsem tudtuk olyan lazán kezelni a dolgot, mintha a színpadon lennénk. Az összes felvételemen így van ez: nem úgy jönnek össze, ahogy gondoltam volna.

 

Nem is szereted visszahallgatni a saját felvételeidet?

 

Kell legalább fél év. Addig fáj nekem, amikor hallgatom. Utána előfordul, ha valahol meghallom a saját felvételem, hogy azt gondolom, hogy ez mégsem olyan rossz. Először vagyok úgy ezzel a felvétellel, hogy meg tudom hallgatni. Az Odds and Ends most végre jól szól.

 

 

Az interjút készítette: Sam "Redbreast" Wilson