- KERES TIBOR - Nagyon rendben volt ez a koncert. Olyan energiák szabadultak fel a színpadon, melyek a közönséget is magukkal ragadták, semmi műmájer, no playback, csak meló. És ez azért még tud hatni.
Nik West basszusgitáros-énekest alighanem kevesen ismerik idehaza, pedig olyan világsztárokkal játszott, mint Prince, John Mayer vagy Dave Stewart. Ez volt az első gondolatom, amikor kezdés előtt pár perccel beléptem a MOM meglehetősen foghíjas nézőterére. A koncert, ahogyan az várható volt, bő fél óra késéssel kezdődött, és még akkor is csak gyenge félház lehetett. Kicsit tartottam tőle, hogy a lanyha érdeklődés miatt Nik Westék félvállról lezavarják a bulit, de nem így történt.
Már az első két szám sem hagyott kétséget afelől, hogy igazi, hamisítatlan funk-rockot fogunk hallani, semmi maszatolás, jól kidolgozott gitár-basszusgitár groove-ok, precízen, de végtelenül lazán előadva, kőkemény és szellemes dob fillek és egyelőre kevés ének. Ami kicsit meglepett: a basszus – ami ugye az egyik főszereplő volt ezen az estén – számomra kicsit mély dúsan szólt, elviseltem volna kicsit több középhangot. Hogy ez a hangosítás-keverés miatt, vagy a hatalmas Ampeg basszus cucc miatt volt így, nem tudom. Lehet, hogy a színpadon másképp szólt, de kifelé nekem nem volt elég konkrét, amikor Nik hagyományos finger style technikával pengetett. Máskor – főleg a szólóknál – mikor átment slap-be, akkor szépen megszólalt a hangszer.
A harmadik szám is kemény funk-rocknak indult, aztán a közepén váratlanul swingre váltott, Nik megmutatta, hogy ez a stílus sem idegen tőle. A következő nótában hallhattunk egy hosszabb basszus szólót, természetesen slap technikával, és itt vált világossá az is, hogy a háttérénekes hölgy is fantasztikus hangi adottságokkal rendelkezik. Egyébként a három- négyszólamú vokálok magabiztosan szóltak, többször megszámoltam, hányan is állnak színpadon, olyan tömör, telt hangzásokat produkált az öt muzsikus.
Úgy 20-25 perc elteltével, jól időzítve jött egy lassú nóta, Nik letette a basszusgitárt, és belecsaptak egy jó kis levegős kompozícióba (Bottles and Cans), ahol végre hallhattuk a gitáros Hubie Wang visszafogott, blues-os kísérését és szólóját. A dal közben Nik egyenként odament zenésztársaihoz, és feltette a fogós, ravasz kérdést: Have you ever been in love before? Amire a válasz Yes! és egy párütemes frappáns szóló volt. A szám vége felé Nik ismét felvette a gitárját, és együtt fejezték be ezt a hihetetlenül hangulatos nótát. Számomra Nik West ebben a dalban nyújtotta leginkább azt az éneklést, amit a felvételeken hallani tőle. A közönség – mint eddig minden dal után – hatalmas tapssal ünnepelte a fantasztikus énekhangot.
Középen Muck Éva
A következő dalban – Rolling On The River – színpadra lépett Muck Éva basszusgitáros, aki megnyerte az Egyesült Államokban rendezett Queens of Strings – A húrok királynője versenyt. Nagyon szépen szólt kezében a hangszer, impozáns biztonsággal és pontossággal illeszkedett a zenekarba, majd a nóta dupla tempójú részében szólóval örvendeztette meg a közönséget. Ekkor már a nemek arányát tekintve a színpadon döntetlenre állt a helyzet, de a stenk nem csökkent, sőt. Ez a dal – az Ike és Tina Turner-féle feldolgozás feldolgozása – biztos sikerre van ítélve, így nem lehetett eldönteni, hogy a hosszan tartó vastaps Évának, a dalnak vagy Nik Westnek szólt. Valószínűleg mindháromnak.
A koncert hátralévő részében Niknek sikerült az amúgy is lelkes közönség hangulatát még feljebb tornásznia, és ezért keményen megdolgozott. Jöttek sorban a lüktető funky nóták, néhol frappáns, rockos gitár-basszusgitár unisonokkal, a fúvós szólamokat ezúttal a billentyűs interpretálta, volt Prince feldolgozás, aminek a végén Nik lement spárgába, láthattuk fekve, mélyen hátrahajolva gitározni, próbálta kideríteni, hogy a nézőtér bal vagy a jobb oldala szereti jobban a funkyt, – mindkét oldal szerette – csodálatos, a promó fotóit idéző pózokba vágta magát, gyakorlatilag felszántotta a MOM színháztermének sokat látott színpadát, majd királynői tartásban távozott.
Persze a közönség nem érte be ennyivel, jött a ráadás, a Prince-féle Kiss, és ekkor már állva tapsolt mindenki. Nik West keményen megdolgozott a sikerért, megdolgozta a közönséget, és amikor a Kiss után zenekarával együtt levonult a színpadról, a szűnni nem akaró tapsra már csak a banda jött vissza egy kis levezető funk-ot nyomni, és vége.
Nagyon rendben volt ez a koncert. Olyan energiák szabadultak fel a színpadon, melyek a közönséget is magukkal ragadták, semmi műmájer, no playback, csak meló. És ez azért még tud hatni.
Egy-két év, és ha valaki meghallja Nik West nevét, nem fog bután nézni, vagy nem fogja azt mondani: „Ja, a Prince volt basszerosa!” – hanem elismerően bólogat…
Fotó: www.sosdesign.hu