- KERES TIBOR - Május 13-án az Akvárium Klubban jártunk a Barabás Lőrinc Quartet koncertjén, melynek vendége Sena volt.

Már egy ideje szerettem volna a Barabás Lőrinc Quartet koncertjére elmenni, de valahogy mindig közbejött valami. Már nem is bánom, hogy így alakult, mert a mostani, Akvárium klubban rendezett koncerten Sena Dagadu (Irie Maffia) is fellépett a bandával, és így korábbi Barabás Lőrinc kompozíciók is elhangozhattak, még az Eklektric korszakból, szóval jól jártam.

Már az örömmel töltött el, hogy az Akvárium Kis Hallja gyakorlatilag teljesen megtelt – lássuk be, Barabásék nem a mainstream vonalat erősítik – az pedig további kellemes meglepetés volt, hogy a banda hajszálpontosan a meghirdetett időpontban belecsapott. Lebegő szinti harmóniák felett megszólalt Lőrinc szordínós trombitája, majd jött a basszus és a dob. Na, ez jól szól, állapítottam meg magamban, ami a mai hangosítási-keverési trendek mellett azért nem mindennapos. A trombita nagyon szépen beleült a mixbe, a dob pregnánsan szólt, konkrét, gyomros lábdobokkal, a basszus legmélyebb hangjai egy-egy pillanatra betakarták a zenét, de amúgy az is rendben volt, soha nagyobb bajom ne legyen.

Az első két kompozíció a Quartet tavaly megjelent Beardance című albumáról szólt, előbb az unisonokkal tűzdelt Holló, majd a retro hangzású szinti témára épülő I Want, amiben már ízelítőt kaphattunk Lőrinc trombita hangjának sokszínűségéből, illetve abból, hogy egy egyszerű témát hányféle frazírozással lehet eljátszani.

Következett Sena – akivel Barabás Lőrinc korábban az Eklektric formációban is együtt játszott – és a reggae lüktetésű Wanna, majd a scratch-mentes Lomha, ami így egész környezetbarát módon illeszkedett a műsorba. A közönség láthatólag és hallhatólag örült a régi daloknak és Senának.

A koncert a jó kis tempós NR.10. című ópusszal folytatódott, szintén a Beardance-ről. Már korábban is voltak pillanatok, amikor Miles Davis szellemét éreztem egy-egy pillanatra kóborolni az erzsébeti-téri gödörből átalakult akváriumban – és itt nem csak a trombita soundra gondolok, hanem a mester zenei világára. Ebben a kompozícióban a kezdő unisono témát követő levegős trombita téma is őt juttatta eszembe. A sulykolós középrész után következett egy remek, jól kidolgozott dobszóló. Már addig is feltűnt, hogy Nagy Zsolt milyen hihetetlen muzikálisan, nagy dinamikai tartalékokkal dobol, kiválóan megüti a hangszert, és a szólója is élményszámba ment.

Ismerem Miles Davis korszakalkotó 1970-es lemezét, anno rongyossá hallgattam, aztán elveszett. De ma este valami – igaz 21. századi változatban – megkerült belőle. A Bitches Brew című kompozícióban, a dob negyedes kávázására – ami persze később elmúlt, majd visszajött – remek improvizációkat hallhattunk. Barabás Lőrinc eddig sem sajnálta az effekteket hangszerétől, de itt egy wah-wah-szerű effekttel küldte meg a trombitát, a dob egyre trükkösebben kávázott, a billentyű fantáziadúsan teregette alá a harmóniákat, egy csipetnyi Amerikát csempésztek a színpadra.

Lőrinc nem nagyon konferált, de most bejelentette albumuk címadó dalát az észak-amerikai indián népzene ihletésű Beardance-t. A már-már emberi-állati hangon rikoltó trombita, a sámán dobokat idéző tamok és az egyre gyorsuló nyolcados ostinato téma érdekes, különleges hangulatot teremtett, de azt nem állíthatom, hogy transzba esetem volna tőle, a közönség viszont nagyon bírta.

A Sena közreműködésével előadott Otto című nóta (Ladal album) afrikainak tűnő etno motívummal indult, de aztán poposabb irányba kanyarodott. Jött a Beardance-ről a Prodi, igazi sodró tempójú jazz-rock darab, ami kiváló alkalmat adott az improvizálásra, és ezt Cséry Zoltán és Barabás Lőrinc ki is használta. Majd ismét Sena percei következtek a Strange Night-tal, amit elképesztő energiákkal és színpadi jelenléttel adott elő. A hatás nem maradt el, a refrént a közönség végig vele énekelte, és a dal végén a meghajló zenészeket hosszan ünnepelte.

A ráadásban a 050505 hangzott el a Quartet bemutatkozó albumáról, majd ismét egy Eklektric dal Senával, a Famous, koncert változatban, a kvartettre optimalizálva, egy frappáns szordínós trombita és szinti témával gazdagítva, refrén többször ismételve, a közönség velük énekel, és már vége is.

Röviden: nagyon jó koncert volt. Kicsit bővebben: szeretem a kísérletező zenészeket, különösen, ha olyan komoly zenei és hangszeres tudás birtokában vannak, mint Barabás Lőrinc. Ez a koncert is – ha nem is teljes egészében – megmutatta, hogy Barabás igen széles palettán elhelyezkedő stílusokhoz nyúl hozzá és mindig jó érzékkel, finom ízléssel teszi. Van úgy, hogy csak pár hangot fúj egy dalban, de akkor az a pár hang kell oda, és persze pontosan érezhető a keze nyoma a dal hangulatán, hangszerelésén. Egy olyan karakteres zenésznél, mint ő, azt feszegetni, hogy kiváló hangszeres, már-már nem illő, de azt azért meg szabad említeni, hogy játéka soha nem öncélú, az improvizációk vezetnek valahonnan valahová, a natúr soundja gyönyörű, meleg, kerek, az effekteket pedig pont annyit használja, amennyire a kompozíció hangulata megkívánja.

Érdekes, hogy a legtöbb szám jobban szólt a koncerten, mint a lemezen. Ennek talán az is lehet az oka, hogy ez a zene azért inkább koncertzene, a Beardance némelyik kompozíciója számomra egy kicsit sterilen szól a stúdiófelvételen, a koncerten viszont felélednek, ütnek. A régebbi dalok most hallott koncertváltozatai nekem nagyon bejöttek, Sena amellett, hogy nagyszerű énekes, valóságos energiabomba. Barabás Lőrinc zenésztársai – Cséry Zoltán billentyűs, Herr Attila basszusgitáros, Nagy Zsolt dobos korrektül, pontosan tették a dolgukat az egész koncert során, ha kellett megvillantak, amúgy pedig kellő dinamikával, összeszokottan, láthatólag élvezettel muzsikáltak.

Ha különféle műfaji elemeket is felmutató, de azért mégis csak jazzbe hajló zenére a közönség veszi a lapot, és önfeledten szambázik, akkor ott valami összejött. Ez történt május 13-án a Barabás Lőrinc Quartet koncertjén az Akváriumban…

Fotó: Sós Gábor
https://www.facebook.com/sosdesign.hu